Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

A SOK MEG A KEVÉS

Belgák Fesztiválja 2010
2010. okt. 8.
Merész dolog olyan előadásokból fesztivált szervezni, amelyekben csak az a közös, hogy nincs bennük semmi közös. A Bakelitben megrendezett Belgák Fesztiválján azok az amatőr színházi csoportok vehettek részt, amelyeknek korábbi találkozókon nem jutott hely. JÁSZAY TAMÁS ÖSSZEFOGLALÓJA.
Hogy miért nem? A Magyar Szín-játékos Szövetség elnöke, Nagy András László úgy véli: a látszólag nagyszámú, amatőr és nem hivatásos társulatoknak szóló megmutatkozási lehetőség nem bizonyult elegendőnek, azazhogy a sok valójában kevés. A Bakelit nagylelkű felajánlásának hála most háromnapos találkozót szerveztek azoknak, akik ugyan kimaradtak, de nem akartak lemaradni. A három nap tizenkét előadását – a Kárpáti Péter drámaíróból és Nagy András László rendezőből álló zsűri harmadik tagjaként – végignézve a tanulságot magamnak hasonlóan fogalmaznám meg: a sok gyakran bosszantóan kevés, a kevés azonban olykor varázslatosan sok tud lenni. 
Bernarda Alba háza
Bernarda Alba háza
Az eltérő felkészültségű, más-más háttérrel, különböző tapasztalatokkal, ám a színházcsinálást egyként komolyan vevő csapatok munkáiban közös motívumok mégis akadnak szép számmal. Feltűnően sokan nyúlnak irodalmi klasszikushoz – Vörösmarty és Lorca, Szép Ernő meg Mikszáth is megfér egymás mellett –, míg mások időt és energiát nem kímélve igyekeznek a saját (színházi) nyelvükre és képességeikre „újrafordítani” a kulturális panteon tagjainak opuszait (Goethe és García Márquez például kifejezetten örülhet a velük foglalkozó gondos kezek munkájának). Érdekes látni, hogy a kortárs drámairodalom is főleg a klasszikusok fénytörésében jelenik meg: a Rosencrantzot és Guildensternt főhőssé emelő Stoppard-mű vagy a cseh Iva Klestilova által jegyzett 3nővér2009.cz a drámairodalom emblematikus figuráihoz való viszonyt tematizálja. 
Az összképhez az alább részletesen bemutatott kedvenceim mellett természetesen a különböző okokból kevésbé sikerült előadások is hozzátartoznak. A mindenkori vendégjátékok állandó problémája a helyszínválasztás. Bár a Bakelit három, a fellépők rendelkezésére bocsátott terét talpraesetten használták a csapatok, a Holdvilág Kamaraszínház keretein belül működő Pogácsa az Arénában Stúdió eleve vesztes pozícióból indította saját játszóit, amikor a közönségtől tizenegynéhány méterre helyezte el őket, láthatatlanná és hallhatatlanná téve a Lorca szövegével reménytelen küzdelmet vívó színészeket. A Bernarda Alba háza (rendező: Koltai Judit) persze nem ettől lesz kínosan üres előadás: a szerencsétlen zeneválasztás, a rossz világítás, a bonyolult szimbólumokkal terhelt szöveg szimpla falusi pletykává degradálása, a címszereplőt játszó fiatalember lehetetlen helyzetbe hozása mind hozzájárul ahhoz, hogy súlyos élményként emlékezzek vissza a produkcióra. 
A ’súlyos’ szót használta az egykori universitasos Katona Imre saját, Prima Materia című, a Gropius Színházi Műhellyel tető alá hozott, meghatározhatatlan műfajú (korábban a Sanyi és Aranka Színházában is fellépő) előadására a zsűri értékeléséhez fűzött szenvedélyes hozzászólásában – s ez ellen nem is tiltakozom, még ha a szót máshogy is értem, mint a rendező. Talán mozgásszínház, talán tiszta tánc, talán történetmondás, talán előadás, talán workshop, talán szerkesztett, talán kaotikus – túl sok a bizonytalansági tényező, s bár a közreműködőket hajtó játékkedvből nem volt hiány, az angyal mégsem szállt el felettünk. 
A világ legnagyobb szállodája. A képek forrása: Magyar Szín-játékos Szövetség
A világ legnagyobb szállodája (A képek forrása: Magyar Szín-játékos Szövetség)
Egy másik régióból érkező lényeket viszont láttam a Prospero Színkör és a Teleszterion Színházi Műhely közös előadásában, a Faust – Unborn Visions címűben. A goethe-i történet artisztikus továbbgondolása Komáromi Sándor rendező míves munkája, amely kidolgozott képiségével, pulzáló zeneiségével, homogén, nyomasztó világával sokáig emlékezetes marad. Faust (Micskó Zoltán) és Margit (Nagy Éva) az első és az utolsó emberpár ebben a poszt-apokaliptikus világban, akiket az elegáns Mephistophilis (Barbély Gábor) bábokként mozgat. A holtfehérre mázolt arcú, feketébe bújtatott négyfős „ördögkar” néma közreműködése lenyűgöző – s amellett nem egyszer eltereli a figyelmet az amúgy jó érzékkel kiválasztott szövegrészekről –: kidolgozott mozdulatsoraik a földi dimenziókon túlra lendítik a történéseket. 
Látszólag ismerős színtereken, valójában azonban a fantázia végtelen világában játszódik a Belgák Fesztiváljának legfontosabb – egyben fődíjat elnyert – produkciója, A világ legnagyobb szállodája is, a Trainingspot Társulat előadása. A García Márquez Tizenkét vándor novella című, magyarul is megjelent kötetét alapul vevő munka egészen más színházi minőséget képvisel, mint bármelyik itt felvonult előadás: érett és bátor, a színházat valóban a lehető legkomplexebb művészeti ágként elgondoló társulat nagyratörő vállalkozása. A kereken egy tucat csattanós, humoros és/vagy bizarr történetet az író-rendező Pap Gábor pusztán ürügynek tekintette: a novellákat egymásba folyatta, szereplőiket megismertette egymással, örömeiket és bánataikat közössé tette vagy éppen elválasztotta. S az anyag – szinte a választott munkamódszerből következően – túl is nő rajta: az előadás keménykezű, érzékeny szemű dramaturg után kiált. S hozzáteszem sietve: olyan után, aki érintetlenül hagyja a mágikus jelekkel benépesített színházi formát, a mozgásra és énekre erősen támaszkodó nyelvet, a játszók közötti, szinte tapintható finomságú kapcsolatrendszert.
Zárásképp feltétlenül szólni kell a gyöngyösi Mozaik Színkör Szép Ernő-előadásáról. A Május látszólag köznapi történet a ligetbe vetődő újdonsült párocskáról és a légyott helyszínén épp öngyilkosságra készülő férfiről. A városligeti padot fekete textillel letakart hasáb helyettesíti (mint utóbb kiderül: logisztikai okokból), mellette a szocreál intézmények elmaradhatatlan fém hamvvedre, hátul a fekete drapérián egy kötél átvetve – szinte becketti, remek üres tér. Válik István szándékoltan egyszerű rendezése nem bűvészkedik, nem ironizál, „csupán” bemutatja Szép színpadi világának mechanizmusát: a mesteri, végsőkig lecsupaszított riposztokból kibontakozó viszonyokat, a kiszámíthatóságában is váratlanul bekövetkező zárlatot. Bognár Anita naiv cselédlánya őszinte gesztusaival, a karikatúra legenyhébb formájától is ódzkódó alakítása, Válik István egy tömbből faragott, ellágyulásra mégis képes hobbi-öngyilkosa kiemelkedik a feltűnően jó ízléssel színrevitt előadásból. A kevés így lehet sok.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek