Az őrzők legendája című film előzetesét látva a nézőben azonnal felmerülő kérdés az, hogy miért éppen baglyok. Másfelől miért éppen ne, amikor annyi beszélő (vagy nem beszélő) állatot láttunk már filmekben szerepelni. Mongúztól kezdve szamáron és jegesmedvén át aranyhalig, minden megvolt. Első ránézésére mégis szokatlan választás – ráadásul az animációs családi fantasy műfajában – a rendező, nevesül Zack Snyder részéről, bár ha jobban belegondolunk, eddigi munkái alapján tökéletesen beleilleszkedik az életműbe. Snyder nagyjátékfilmjei ugyanis rendre feldolgozások: a Romero-féle Holtak hajnala újraforgatása után Frank Miller képregényét vitte vászonra, és természetesen a Whatchman sem saját ötlet. Mindegyik filmje születése pillanatában predesztinálva volt a sikerre, Snydernek csak arra kellett vigyáznia, hogy ki ne hagyja a ziccert.
 Jelenetek a filmből |
Így volt ez a jelen cikk tárgyául szolgáló családi mozinál is, mely egy tizenöt kötetet számláló bestseller-sorozat adaptálása, és mivel a könyvből (említsük meg az írónő, Kathryn Lasky nevét) tizenegy millió példány talált gazdára, annak megfilmesítése számottevő rizikót nem hordoz. Ez a producerek, pénzbefektetők szempontjából érthető, azonban a baj ott kezdődik, ha maga az alkotó is biztosra megy. A sikert (vagyis pénzt) szem előtt tartva, a sokaknak jövedelmező Harry Potter-őrületet elirigyelve megannyi mozifilm született folytasásos fantasy-regényekből – hogy csak néhányat említsünk, elég a Narnia-krónikái, a Spiderwick krónikák, a Rémségek cirkusza vagy Az arany iránytű című filmekre utalnunk -, ám ezek közül is jócskán akad, amelyik nem töltötte be a hozzá fűzött reményeket. Úgy látszik, nem elég, ha üres a kapu, azért a gólt még be kell tudni lőni.
Az őrzők legendája baglyai is biztosra repülnek, de valahogy a lényeg – a néző – kicsúszik a karmuk közül. Pedig a látvány igazán kitesz magáért: a madarak utolsó kis tollpihéje is önálló életet él, a Táncoló talpak animátorai, többek közt Grant Freckeltonnal, a 300 Oscar-díjas trükkmesterével kiegészülve mindent megtettek, hogy saját egyénisége legyen minden bagolynak, a repülés ábrázolása elképesztő, a karmokról elhisszük, hogy képesek lennének a combunkba marni, ha arra kerülne sor, a megvilágítás és a kamerahasználat mind precízen kidolgozott. Ahogy a szinkronhangok is profik. A vállalkozásnak sikerült megnyernie nem csak az örökké dolgozó Helen Mirrent, de (dupla szerepre) Hugo Weavinget, Sam Neillt, sőt még Geoffrey Rusht is, hogy csak a sztároknál maradjunk. (Ebből persze a magyarra szinkronizált változat nézői vajmi keveset érzékelnek.)
 |
A forgatókönyvírók viszont egy pillanatra sem feszítették meg magukat (ami persze, az írónő, Lasky hibája is lehet). Főhősünk Soren, a gyöngybagoly, Tyto erdeiben nevelkedett, és hisz a legendás harcosok, vagyis a Ga-Húl őrzőinek legendájában, akikről apja meséiből szerzett tudomást. Ezeket az őrzőket egy csapatnyi mitikus bagoly alkotja (a történetben a siklót és pár denevért leszámítva mindenki bagoly), akik megesküdtek, hogy felveszik a harcot a gonosszal, valamint minden bajtól megvédik a bagolykirályságot. Soren bátyja, Tukk nem jófej, az ő hibájából egy nap elfogják a testvérpárt a Tiszták, a gonosz baglyok, akik a tytókat rabszolgaságra kényszerítik (bagolyköpetek közt kell turkálniuk naphosszat), az elit tytókból pedig harcosokat akarnak faragni. Hősünk azt reméli, hogy a legenda igaz, egy nap bálványaira találhat és segítségül hívhatja őket a baglyok felszabadításáért folytatott harcban.
Ez mind szép és jó, csak hogy miközben az ember a Snyder-féle tipikus, begyorsítós-lelassítós képekkel elmesélt mozit nézi, már-már az a gyanúja támad, hogy az alkotók berakták a Star Wars klasszikus trilógiájának első részét, aztán a Gyűrűk urát, majd megnézték az Avatart, elnyaltak egy LSD-s bélyeget, majd lejegyzetelték, amit tapasztaltak. Amikor a főszereplő bagoly megsemmisít valami gonosz szerkezetet és közben halljuk mentorának hangját, hogy „használd a zúzádat”, az több mint zavarbaejtő. Sorolhatnánk persze az egyéb furcsaságokat is, például régi ismerősként köszöntjük a nagyon fontos nagy fát, mint a baglyok világának szent helyét. Pedig James Cameron megasikeres mozija a sci-fi őrültek számára nem több, mint egy jól-rosszul összeállított idézetgyűjtemény.
 Forrás: PORT.hu |
Sorenért, a fiatal bagolyért, akinek ráadásul még szállnia is meg kell tanulnia a film játékideje alatt (hogy utána azon álmélkodjunk vele, hogy bagoly létére száll), végül egy cseppet sem drukkolunk, csak igyekszünk nem elbóbiskolni a 3D-s szemüveg jótékony takarásában. Mit nekünk a Tasmánia szigeteit idéző tájak, az óceán hullámai által folyamatosan ostromolt sziklaposzlopok közti látványos, csatakarmos, csatasisakos, szablyás repdesős akció, ha már azt is ezerszer láttuk.
Mindazonáltal, amikor a plázamoziból kijőve a karjukkal önfeledten csapdosó, kezükben bagolyállarcot tartó, lelkes tíz éve alatti kölköket bámuljuk, akik épp a mese erkölcsi tanulságait vitatják meg, el kell gondolkoznunk, hogy vajon ugyanazt a filmet láttuk-e, mint ők.