Mert arra a kérdésre, hogy mit keres a kirobbanó tehetségű, egyéni hangú, folyamatosan új utakat próbáló fiatal mellett a stílusát meglelt, s mivel abban sikeres, ezért attól el nem térő, befutott szobrász, elfogadható válasz nem adható, legfeljebb az, hogy látszatra jól mutatnak együtt. De miért is? 

Talán, mert Rabóczky Judit Rita (1979) szürke vasszobrait feldobják Mata Attila (1953) színezett plasztikái? Ez egy sima lakberendezői megközelítés. De vehetünk pszichologizálót is, például, hogy Rabóczky művei önmagukban felzaklatnák a közönséget, Mata szelíd modernségű alkotásai viszont megnyugtatnák? Vagy válasszuk a szűkebb pátria összetartó erejét, lévén, hogy mindketten egri születésűek?  A mozgatórugókhoz végül is nincs közünk, mert mi csak nézők vagyunk, akiket a végeredmény érdekel, viszont ha abban porszemet vélünk felfedezni, mégiscsak késztetést érzünk rá, hogy kipucoljuk.  

Ugyanis két művésznek közös kiállítást rendezni problematikusabb, mint háromnak vagy ötnek. Mert három fő már csoport, kettő azonban még egymásra reflektáló pár. Legalábbis ezt várná a néző, vagy legalább a közös (legfeljebb egymást kiegészítő) szándékok tettenérését. Ez itt nehezen jön össze, mert Rabóczky bátrabb, mint Mata, előbbi művei teli vannak a korra reflektáló tartalmi és formai megfeleléssel, utóbbi viszont a klasszikus avantgarde ma már konszolidáltnak számító kubofuturizmusát veszi alapul, igaz, nem minden humor nélkül. Így Mata műveiről eszünkbe is jut a Picasso kalandjai című, elévülhetetlen szellemességű svéd moziopusz, amely a „művészet születésének” messze nem az alkotót felélő, patetikus oldalát, hanem a homo ludensit villantja fel. A hasonlat egyáltalán nem dehonesztáló, inkább csak Mata műveinek barátságos jókedvűségét illusztrálja, azt a jólesően fogyasztható bumfordi bájosságot, amit az eldeformálódott, színesre festett geometrikus idomok tolmácsolnak, mint például A gyűjtő (2003/1010), a Szemes (2009), a Cicis büszt. 

A fenti jelzők közül egy sem alkalmazható Rabóczkyra, aki sokkal tárgyilagosabb alkat, s akinek a humorát egészségesen – mit ne mondjak, maian, vagy fellengzősebben: a korszellemhez illően – színezi egy csipetnyi egészséges cinizmus és a tényekre való világos rákérdezés szándéka. Ami korántsem azonos az érzéketlenséggel, csupán annyit jelent, hogy a lelkét nem kiteregeti, hanem belerejti a műveibe. 

Mata Attila: Nyitott mű (2010). A képek forrása: G13 Galéria

Mivel frissiben nemigen tudtam zöld ágra vergődni az adott művészpárosság kérdésével, megnéztem Rabóczky másik, ugyancsak kétszereplős (de más partnerrel való) óbudai kiállítását is, hogy rájöjjek a házasítási okokra. Az Óbudai Társaskörben (ahol október 3-ig tartott nyitva a tárlat) Gyarmati Zsolttal szerepel együtt, s az agresszívan színes, hosszúkásan nagyméretű táblák (attól függetlenül, hogy a művulgáris, szobai street art gegek egyre unalmasabbá válnak a zárt kiállítóterekben) nagyon is jól álltak Rabóczky plasztikáihoz. A három, acéldrótból hurkolt emberméretű figura ugyanis azt az urbánus vibrációt közvetítette, amely a nagyvárosi street life egyik következménye. Itt a narratíva szerint passzolt egymáshoz a két alkotó, súlycsoportban azonban semmiképp.

A G13 Galéria tárlatán Mata és Rabóczky között nincs kvalitásbeli disszonancia, de van másban, például a problémaérzékenységükben. Mata Attila művei esztétikusak, kulturáltak és szellemesek, de játékosságuk nem lépi át a szemlélődő értelmiségi attitűdjét, s így nem is bonyolódnak bele ön-, szocio- netán morális reflexiókba, mint Rabóczky szobrai.  

Aki ciranói önérzettel nemcsak önmaga küllemét gúnyolja ki (Önportré, 2002), de a közmegegyezéses szép és csúnya közötti különbséget is. Eleve ezt teszi anyaghasználatával, mint például amikor a mélyen ipari karakterű, drabális és olajos gépláncból női aktkontúrokat hajlít (Láncalak sorozat, 2010), vagy amikor vashuzalokból aurába burkolt alakokat tekercsel (Királynő, 2010, Bolond, 2010). 

Mivel ezek a művek drótgombolyagból készültek, a forma nem egyenlő a tömeggel, mert a műveket a negatív tartományok töltik meg értelemmel. (Minden szobor esetében ez történik, lehetne ellenvetni, de ez itt fokozottan érvényes, mert nem tömör anyagról van szó, hanem „vonalakról”.) Ennek a műcsoportnak szinte a freskója (sic!) a Húsok (2010) című komplex murália (?), amelyben harminchárom kétarasznyi drótangyal jár nagyon is földi, orgiasztikus táncot.

A kiállítás címe, az Allűr jól hangzik (ráadásul nem agyonhasznált a szó), tágan is értelmezhető, ám a kifejezésben rejlő, pozőrségre utaló stich a kiállítás egészére nézve használhatatlan. Ettől eltekintve a tárlat – mivel két, a maga nemében jó szobrász munkáit vonultatja fel – nagyon is élvezhető, ráadásul többet ad, mint ígér: egy bemutató helyett rögtön kettőt.