Kulturális Örökség Napjai 2010
2010.09.26.

Nem tudom, pontosan mi is a vasárnapi iskola, de rettenetes dolog lehet. Az összetett kifejezés két tagja közt feszülő antagonisztikus ellentét eleve lehetetlenné teszi, hogy a dologból bármi jó kisüljön – a Nyóckerben tett látogatásunk mégis felért egy kétéves alapképzéssel. ZÖLDI ANNA BESZÁMOLÓJA.

Palotanegyed
Palotanegyed

Az örökségnapok évről évre bővülő kínálatából egyre nehezebb választani – bár a honlap (elérhető itt - a szerk.) egyre inkább felhasználóbarát módon segíti az eligazodást. A mennyiség azonban meghaladja az átlagos kultúrafogyasztó befogadóképességét, célszerűnek látszik tehát vagy tematikusan haladni, vagy topográfiai megkötéseket alkalmazni. Mi az utóbbit választottuk, és budaiak lévén egy távoli, egzotikus vidékre, a nyolcadik kerületbe terveztünk utazást.

A Felemelő század, a nemzeti „styl” jegyében meghirdetett kétnapos kulturális zarándoklat témájához első megközelítésben a Palotanegyed látnivalói tűntek passzolandónak, de az élet hamar felülírta a felületes választást. Az egész napos kurzus során egészen a Teleki térig elmerészkedtünk, kukucska-túránk koordinátarendszerének egyik tengelyét az idő adta, míg a másikon a társadalom rétegeit tüntettük fel, eredményül pedig olyan összetett görbét kaptunk, amelynek egzakt leírásával egyelőre adós mindenféle iskola – nem csak a vasárnapi.

Speciális, ámde népszerű témára koncentráló, sikeres vállalkozástól civil összefogáson át az utcasarkon szatyorból elfogyasztott zsákmányig, és még azon is túl; lelki missziótól kulturális misszióig, fiatalosan optimista tömegtájékoztatásig vezetett utunk, amely egy lakás-zsinagógában ért véget, ahol feltehetőleg fennállása során még sosem gyűlt össze ennyi ember.

De színgörbét is rajzolhatnék a túráról: a szivárvány összes színét harmonikus ritmusba rendező csíkokkal indult, és megbarnult padok és iratok között, némi fehér és arany felhanggal, kockás abrosz mellett ért véget.

A Vas utcában, egy közönséges udvar mélyén tárult fel az a meghökkentő színorgia, amely rögtön telibe trafálta a Csekonics bárók rezidenciája alapján a Palotanegyedről alkotott elképzeléseinket. A hajdani szolid és illedelmes tánciskolák életvidám unokája, a Casa de la Musica a kezdeti sokk után minden fordulóban meglepett kimeríthetetlen kreativitásának újabb és újabb bizonyítékaival. Az még hagyján, hogy a szűk bérházudvar hosszában csíkos pizsamába bújt, és teraszain délszaki bujaság tombol.

Casa de La Musica
Casa de la Musica

A lépcsőfordulók falán a bérpalotákhoz dukáló terazzo-padló felnagyított mintája fogad, a rendezvényterem előterében műbőr-barokk kristálycsillár-feeling, a hostel recepcióján zseniálisan megtervezett minimál-berendezés pozdorjalapból, a pincében, a Digi-bárban focilabdákra hajazó falikarok és műfű bárpulton és a színpompás vécék mennyezetén – sárga a hölgyeknek, zöld az uraknak. A pörgős, lelkes és büszke intézményvezető hölgy után baktató látogatók a kezdeti meghökkenés után derekasan igyekszenek kapaszkodókat keresni az intézmény üzenetét illetően. Nincs könnyű dolguk: a házat birtokba vevő közönség átlagéletkora mintegy a harmada az övéknek, és oda sem pillantva gázolnak át a botladozó néniken-bácsikon: az X-faktor táncos castingja folyik éppen. Ez a ház vegyes kulturális funkcióval működik, alapvetően a tánccal kapcsolatos mindenfajta tevékenységre épít, tanfolyamai, bérelhető termei mellé most már szálláslehetőséget is kínálva. Itt működik a Roham Galéria, továbbá egy bár, de a fő attrakció maga az épület: egy unalmas, szürke bérház, és benne egy kalapgyár metamorfózisa. A tervező építészek: Muzsai István és Ficzere Anett a szakmában jól ismert nevek, munkásságukat ismerve ínyencfalat lehetett számukra a feladat.

A Szivárványról egyenesen a Seolba pottyanunk, pedig csak néhány épülettel sétálunk odébb: Lajta Béla 1912-ben átadott, Vas utcai gróf Széchenyi István felsőkereskedelmi fiúiskola (ma Széchenyi István Gyakorló Kereskedelmi Szakközépiskola) sötét gránittal burkolt, a Kerepesi temető síremlékeit idéző formavilágú, súlyos előterénél csak az meglepőbb, hogy milyen épségben áll ma is ez a funkcionálisan és formailag is egységes és modern felfogással megtervezett épület. Hihetetlen, hogy az első magyarországi kosármeccseknek helyet adó tornateremben (a kosárlabdázás meghonosítása egy ismerősen csengő névhez, Kuncze Géza testnevelő tanár nevéhez kötődik) a festett mennyezetdíszítést még mindig nem vitték magukkal a becsapódó labdák. Épek az ajtók színes festett motívumai, a változatos szecessziós lámpák reze-üvege, a falak festett és relief-díszítései, a csempeburkolat, a tantermek lehúzható táblái, az előadók és a könyvtár teljes berendezése, a folyosói ruhatárak vasrácsai, még egy legapróbb részletekig megtervezett pazar, kárpitozott lift is feltárul hirtelen. Mindez együtt nem csak azt az irigylésre méltó kort idézi, amikor az építész még gazdája volt műve minden apró részletének, nem csak a szecesszió iparművészetének és a magyarok közül számomra kedvenc Lajta zsenijének mementója, hanem arról is tanúskodik, hogy az időtálló anyagokból, időtálló gondolatok alapján megtervezett épületek száz év múlva is kifogástalanul képesek funkcionálni. (Az épületről bővebben itt olvashat.)

Lajta
A Lajta Béla tervezte iskola folyosója

Nem volt ilyen szerencsés az ugyancsak százas klubhoz tartozó Vágó József és Vágó László által tervezett épület, a Nyomdászok és Betűöntők Szakszervezetének bérháza. A beteg nyomdászok támogatására épült lakóépületben a málló vakolatot, a körfolyosókon a tönkrement Róth Miksa üvegeket a lakók összefogása mentette meg, akik a felújításért 2006-ban Kós Károly-díjat kaptak. (Bővebben l. itt.) Ha a mi gangunkra gondolok, ahol a szomszédok a zöld összes elképzelhető árnyalatát megjelenítették már az ajtókon-ablakokon – bármennyire is divat a random-elv manapság az építészetben –, csodálattal kell adóznom a lakossági összetartás e kivételes példájának. Igaz, nekünk nincs lelkes házmester nénink, aki a szemétből visszahalászott eredeti tervrajzokat őrizgeti, és nincs vendégkönyvünk sem, pedig lenne mit írni bele. A lakók számára is megdöbbentően szép számú érdeklődő fejezte ki hozzám hasonlóan elismerését – sokkal többen, mint ahányan a Festetics Palota, a Kulturális Örökség Napok 2010. évi országos megnyitójának helyszíne termeit benépesítették. Itt a sok csillogás ellenére viszonylag gyér volt a látogatottság, az udvar sörsátra kongott, de jó volt a kávé a Mövenpick szalonban.

A Gutenberg tértől a Múzeumkertig tartó séta során felénk fordult a Palotanegyed Janus-arca: elhanyagolt homlokzatú, díszes épületek és pezsgő élet a Mikszáth téren és környékén – igazi belváros, rezgő túrógombóccal. Kalandos kedvünk azonban távolabbi vidékekre csábított. Halált megvető bátorsággal átkeltünk a széles nagykörúton, és máris egy nagyon is egyöntetű arcát mutatta kerület. Itt már szó sem volt palotákról, a programban megjelölt kulturális látványosságok zárványként bújtak meg omladozó házak belső udvarainak rejtekén. Megejtő hangulatú volt a sokat sejtető Művészkert néven hirdetett műterem, a felsorolt, itt alkotó művészek névsora imponáló (Maróti Géza, Róth Miksa, Kós Károly, Ferenczy Béni, Martsa István), de az összegyűlt tömegtől az előadás élvezhetetlen volt. Utunk egyre élesebben kirajzolódó tendenciáját követve a magasból a mélybe, a zsivajból a csöndbe vándoroltunk. Be, egészen a Magdolna-negyed szívébe, A Krisztus Szege elnevezésű roma kápolnát keresvén, a Wesley János Főiskola udvarán.

udvara
A Wesley János Főiskola udvara

Itt valamiféle cezúra kellene következzen, egy mély lélegzetvétel – talán egy újabb cikk a sárga keramittal burkolt udvarról, ahol mi, hitetlenek is egy darabka Szentföldet találtunk. Egyetlen kitartó nénivel osztoztunk az élményben, aki cúgos cipőben már jó ideje útitársunk volt, és kattogtatós fényképezőgéppel rögzítette a látottakat. Aztán ő is elment, és magunkra maradtunk az udvarban, amely téglavörösre festett falával, középkoriasan mély ablakaival egy kolostor hangulatát idézte. Csend, harang, ciprusok és középen két fa: az egyik hal alakú, a másik Dávid-csillagot formázó földdarabba ültetve. Túloldalon a mai Józsefváros realitása, a hajléktalanok szállója, adománygyűjtő- és elosztóhely, ennek kapuján kért bebocsáttatást. Elöl, az eredetileg kóser mészárszékként működő épület ablakai a mennyezetig könyvvel borítva. A felújítás során ez alatt fedezték fel a katakomba hangulatú pincét, melyet istentiszteleti helyiséggé alakítottak ki a környéken lakó romák számára. A lejárattal szemben kereszt, rozsdás vaslemezből, közepén Dávid-csillaggal, a pincében házilag fabrikált székek – nincs köztük két egyforma darab. A falon kereszt és hal egy feszületté komponálva, és roma művészek vallásos tárgyú képei. Egy ismerősömnek ez a főiskola a munkahelye, és bár sok helyen megfordult, köztük neves zenekaroknál, esze ágában sincs megválni tőle. Az udvaron üldögélve pontosan értettem, miért.

Nehéz volt a szelíd édenből a pusztán át visszavonszolni rogyadozó lábainkat a civilizált Gutenberg térre, ahonnan a Budapest Beyond Sightseeing és a Bálint Ház szervezésében az utolsó séta indult: A Nyócker csillagai elnevezésű túra. Pontosabb helymeghatározás hiányában abban bíztunk, hogy az összeverődő tíz-húsz embert biztosan észrevesszük majd a nem túl nagy területen. Amikor azonban - életmentő sósmogyoróval a kézben – a találka helyére érkeztünk, elképesztő látvány fogadott: mintha a kétfarkú kutyapárt nagygyűlésére csöppentünk volna. A boldog és meglepett túravezető, Szikra Csaba mintegy kétszáz érdeklődőt számolt össze, de ez nem szegte kedvét – az interaktivitást némileg mellőzve, padra, virágtartóra, járdaszegélyre kapaszkodva ismertette az egybegyűlteknek Józsefváros ismeretlen zsidó múltját és jelenét. Adatok halmazát élvezetes és fogyasztható módon tálalni nem mindennapi teljesítmény. Olyan tömegben porszemnek lenni, amelyet nem a közös indulat, hanem a közös intellektuális érdeklődés tart össze – szintén nem mindennapi élmény.

 

Teleki
Teleki téri lakás-zsinagóga. Fotó: Zöldi Anna

A csapat tehát zúgolódás nélkül követte lelkes vezetőjét, és türelmesen várakoztunk, hogy a negyedik-ötödik turnussal bejussunk az omladozó viktoriánus stílusú lakóházba, és a tűzfalon a Dávid-csillag és a kőtáblák hűlt, de még kisilabizálható helyét tanulmányozzuk. Ilyen emelkedett hangulatban értünk a holdvilágos Teleki térre, ahol túravezetőnk - hangszálainak végső kapacitását kihasználva - már csak háromszor kényszerült elmondani ugyanazt, ugyanolyan lelkesedéssel Glaser Jakab bácsiról, az általa istápolt lakás-zsinagógáról, meg arról, hogy mitől kóser egy Tóra. Az, hogy  a Teleki térről ezentúl nem az Eldorádó fog kapásból eszembe jutni, hanem az ukrajnai zsidók, és a három bejáratú (és főképp kijáratú!) zsibárusház, új dimenziókat nyitott világnézeti fejlődésem előtt (pedig az említett opusz sikerében, mint ifjú öltöztető, magam is részt vettem).

A nyolcadik kerületi Camino tanulságait megemészteni van még egy évünk, a következő év harmadik szeptemberi hétvégéjéig. Félő, hogy a társadalom nem fog olyan ütemben átstrukturálódni, hogy addigra a Kis-svábhegyen tegyünk szert hasonlóan meglepő és megrázó tapasztalatokra.

Vö. Ember Zoltán: Mediterrán Budapest - Szexi helyek Budapesten - Casa de la Musica 

Szerző: Zöldi Anna
Esemény:  Kulturális Örökség Napjai 2010,  Időpont:  2010. szeptember 18 - 19.,  Megjegyzés:  az NKA által nem támogatott