A kőbányai csősztorony

Kőbányáról a Világos, a Világost atlétatrikóban szopogató polgártársak és az Éles Sarok jut minden derék magyar honfitársunk eszébe. Pedig van itt nemzetközi védettséget élvező templom, szecessziós zsinagóga, magyar nemzeti stylben épült lengyel templom és minaretre emlékeztető külseje ellenére meglepően prózai funkciót betöltő, hetyke csősztorony is. De mindez semmi, eddig csak azt soroltuk, amibe szinte belebotlunk a felszínen jártunkban-keltünkben. Az igazi kincs a föld alatt rejtőzik, csakhogy ma már nem őrzik sem törpök, sem niblungok. Üresen és elhagyatottan árválkodik, várván, hogy valamely kalandor kedvű isten kósza ötlettől hajtva birtokba vegye – bár manapság valahogy takaréklángon működik a transzcendencia.

Dreher Antal, a felemelő század szülötte tudta, hogy kincs kerül a kezébe, amikor 1862-ben megvásárolta a Kőbányai Sörgyár telepét. Olyan hatalmas kiterjedésű pincerendszer birtokába jutott ugyanis, amely e műfajban Magyarországon az egyik legnagyobb: összefüggő hossza több, mint harminckét kilométer, több lejárattal, földalatti kápolnával, vízzel elárasztott termekkel, teherautóval is járható, boltozatos folyosókkal rendelkezik – és ma szinte teljesen kihasználatlan. Csak csiperkegombák tenyésznek szomorúan a kongó folyosókon, pedig hajdan a kőbányai szőlőtermelők boldogan vették birtokba a kőfejtés után maradt kiváló pincét. A 19. század közepén aztán jött borra sör, s Dreher azzal tudott európai elsőséget szerezni, hogy a külső hőmérséklettől független klímájú pincékben egész évben csíráztathatta a gabonát. A melléktermékként készülő malátával pedig a háború előtt ellátta fél Európát – a malátakávé-kedvelők nagy örömére. A hatalmas, olykor kétszintes járatokat a háború idején nem csak óvóhelynek használták, itt javították a messerschmitteket is, persze szárny nélkül bocsátották le őket a mélybe. Budapest nagyszabású építkezéseihez évszázadokon keresztül az itt bányászott szarmata mészkőből nyertek alapanyagot – főként a felemelő század építészete büszkélkedhet innen származó kövekkel: az Opera, Halászbástya, Citadella, Lánchíd, Margit híd, Tudományos Akadémia voltaképpen mind kőbányai illetőségű.

A folyosórendszerre a Kulturális Hétvége alkalmával örvendetesen sok látogató volt kíváncsi, és aki babakocsival, dideregve, a rezignáltan pipázó szaki tájékoztatását hallgatva eljutott a végső stációig, jutalomfalatban részesült. Egy vízzel elárasztott terembe a szemünk láttára merült le néhány búvár, mázsás cuccban, zseblámpával, pusztán azért, hogy a víz alatt is bemutatót tartson a nagyérdeműnek.  Főképpen a gyerekek voltak hálásak a produkcióért, meg a nyafogásba belefáradt szülők – a Kulturális Örökség Napjai ugyanis kiváló alkalmat teremtenek arra, hogy gyermekeinket egy rövid időre lecsatlakoztathassuk a számítógépről, és online a realitáshoz kapcsoljuk, lett légyen az felemelő múlt vagy sivár jövő.

Dreher-pincerendszer

A programok ugyan néhol kevéssé interaktívak, ebben a pincerendszerben például kiváló bicikliversenyeket lehetne rendezni, esetleg térképes tájékozódási versenyt, csak az eltévedt bárányok összefogdosásáról kell gondoskodni – bár csiperkén eléldegélnének egy darabig a bennrekedtek. De ez a jövő muzsikája és egyben javasolt iránya is, addig szükség van némi szülői leleményre, hogy a zarándoklat ne torkolljon hangos obstrukcióba. Mert például ami anyukának életre szóló élmény – a csúfosan elhanyagolt, klasszicista Dreher nyári rezidencia padlásán található szobányi gardrób, kétszintes, tolóajtós, beépített szekrényekkel, lépcsőn megközelíthető galériával, ahol a legmerészebb ruhatár is bőségesen elfér –, hát az egy tizenévest nem indít könnyekre. Sem a döbbenetes formátumú kályhák – bár egy csicsergő gyermekhang megjegyezte: anyu, ez jobb, mint a mi házunk. A fiataloknak jobban imponál a Kőbányai Vagyonkezelő őrzésre kirendelt munkatársának izomzata, pedig a kigyúrt vagyonőr meglepetést tartogat: lelkes lokálpatrióta, aki kaszinó és egyéb bolondságok helyett a helytörténeti gyűjtemény elhelyezését pártolná az épületben. Egyelőre azonban se tégla-, se zsetongyűjtemény nem kerül ide, kizárólag állagmegóvás folyik.

A Kőbányával való ismerkedést azért mégiscsak a magasból érdemes elkezdeni. A hétvége idején megnyílt a Lechner Ödön által tervezett, Kőbánya ikonjának számító Szt. László templom majolika-cseréppel fedett tornya, ahonnan kiváló rálátás nyílik többek között a sarki ATV-székházra. Aki tériszonyát legyőzve, rogyadozó lábakkal felkapaszkodott a lépcsőkön és létrákon, testközelből hallhatta a harangkongást – ha szerencséje volt, nem délben érkezett. Gyermekkel közlekedve az egyéb szakrális műemlékeket aztán óvatosan adagolva lehet becsempészni az izgalmasabb látványosságok közé, pedig az Árkay Aladár által népies-szecessziós stílusban tervezett, kis lengyel templom belső festése (lengyel művészek munkája) szintén megér egy látogatást.

Kőbányai Víztározó

A csősztorony már izgalmasabb látnivalónak ígérkezik, a maga műfajában egyedülálló építmény: a szőlőt felügyelő lesipuskás csősz számára épült, falán lőrésekkel, a spirál alakban emelkedő torony mellett boltozatos házikóval, ahol a felelősségteljes munkában kimerült csősz nyugtathatta fáradt tagjait, és feszült idegeit. A torony külső csigalépcsőn közelíthető meg, amelyen kilencvenes csípőbőség felett elindulni sem érdemes. Az esélytelenek az alant kialakított teraszon grillételekkel növelhetik tovább méreteiket.

Imígyen felüdülve következhet a csattanó: a szórólap (térkép is jól jött volna!) által „A legnagyobb kincsesládának” titulált Kőbányai Víztározó. Az 1868-71-ben, téglából épült 2 x 11.000 m3-es medence, melyet olasz kőműves mesterek irányításával építettek, a vízellátási rendszer legrégibb, ma is működő műtárgya, de természetesen nem emiatt érdekes igazán. A nyilvános illemhelyre emlékeztető kis pavilonon keresztül leereszkedve ugyanis fenséges látvány fogad: a nedvesen csillogó téglafelületek a víz földalatti templomát zárják közre – mintha az ókori Róma valamelyik fáklyákkal megvilágított bazilikája került volna hirtelen a föld alá –, zsong, visszhangzik, csobog és vibrál minden. A többféle téglából precízen, egyetlen hézag nélkül megépített dobozban, a hatalmas pilléreken nyugvó boltozatok alatt, között, még a padlón is mindenütt tégla. A terem két végében két mesterien kanyarított kőlépcső, ezek centrumában pedig maga a szent Grál – fogalmunk sincs micsoda, nyilván valamiféle mérnöki mű, monumentális kőkehely, talán egy eltúlzott méretű túlfolyó lehet. (Mint később megtudtuk, itt töltik fel a tárolót – de ez mit sem von le a műtárgy szépségéből.) A kemény tégla- és kőfelületeket a víz és fény lágyítja vonzóan taktilissé, és a gyerekek nem is haboznak felszabadultan birtokba venni a nem várt ajándékot – cipők és zoknik, meg aggódó szülők bánják is, meg nem is, hiszen végre jól szórakozik a gyermek, miközben mi magunk nyugodtan ámulhatunk a felemelő század föld alá süllyesztett remekműve láttán.  

Az Árkay-tervezte templom belseje. Fotó: Zöldi Anna

A szakralitás tovább már nehezen fokozható, mennénk is haza, de búcsúzóul még egy pillantást vetünk a századfordulón épült, nagyszabású kőbányai zsinagóga szépen helyreállított épületére, amelyet jelenleg Mindenki Temploma néven egy neoprotestáns gyülekezet tart fenn. A hitközség kihalása után az épület – sok társához hasonlóan – raktárként végezte volna, a rendszerváltás után azonban a védett, de teljesen romos komplexumot az említett közösség az eredeti funkciója iránti teljes tisztelettel felújíttatta, úgyhogy pillanatnyilag az egyik legszebb ilyen épület Budapesten. Bent már az esti istentisztelet folyik, pogány gyermekem megfutamodik, hogy kisvártatva a biztonságot jelentő virtuális világban kóboroljon ismét, Kőbányát és a felemelő századot messze maga mögött hagyva, budai otthonunk négy fala között. Mi, szülők pedig nyugodt lelkiismerettel hajtjuk aznap álomra a fejünket, s a látottaktól felajzva készülünk a másnapi nyócker-túrára – oda már serdülő nélkül, hiszen a szülői önkénynek is van határa.