Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

ÉPÍTÉSZETI ÉLMÉNYPARK

12. Velencei Építészeti Biennálé
2010. szept. 21.
A kétévente megrendezésre kerülő világesemény 2010-es hívószava: People meet in architecture. De azt is mondhatnánk: People meet Architecture, hiszen magával az Építészettel randevúzik az, aki felkeresi a velencei Arsenale és a Giardini kiállításait. ZÖLDI ANNA BESZÁMOLÓJA, 1. RÉSZ.
Az 1980 óta megrendezett nemzetközi építészeti seregszemlén először 1991-ben vettek részt nemzeti pavilonok, 1996 óta egy, a főkurátor által megadott mottóra válaszolva installációikkal. Az a gyakorlat, hogy a kiállítások egy-egy alapgondolat köré rendeződnek, segíti és buzdítja a kurátorokat arra, hogy mindinkább az élményszerűen megfogalmazott gondolati háttér, és ne a végtermék, az épület felől tárják fel az építészet nehezen megközelíthető univerzumát. Az első építészeti biennálét igazgatója, Paolo Portoghesi A múlt jelenvalóságának szentelte, ezt követték a konkrét projektekre épülő kiállítások, majd a nyolcvanas években végképp lejárt az „izmusok” kora. 

biennale3

A kilencvenes éveket még összegzés indította, majd az évtized második felétől megjelentek az építészetet mint alkotói folyamatot előtérbe helyező jelmondatok, s a világ folyásába erőteljesen beleavatkozó építész társadalmi felelőssége került a figyelem középpontjába. Ennek a folyamatnak a csúcspontját a 2006-os kiállítás jelentette, ahol a kezdetben közzétett Megavárosok mottó a szervezés során Városok. Építészet és társadalomra változott, és főként a városok terjeszkedésének anomáliáival szembesítette a látogatókat. Két évvel ezelőtt már explicit módon elszakította a kurátori szándék a kiállítókat a konkrétumoktól: Odakint: Építészet az épületen túl címmel határozottan a határterületek, az érzékelés, a befogadás, az interpretáció felé orientálta az építészetről szóló diskurzust.
2010-ben azután eljutottunk az építészet, építés végső okához és céljához: AZ EMBERHEZ. Talán nem véletlen, hogy az alapeszme egy női kurátor, Kazuyo Sejima fejéből pattant ki, aki nem mellesleg az utóbbi idők direktoraival ellentétben gyakorló építész. Méghozzá a világhírű SANAA Architects egyik alapítója, az idei évtől birtokosa az építészek rangos Pritzker díjának, a japán Kanazawa városában épített XXI. Századi Művészeti Múzeuma pedig megkapta a 9. Velencei Építészeti Biennálén a legjobb alkotásnak járó Arany Oroszlánt. Mestere, Toyo Ito szerint olyan építész, aki a lehető legegyszerűbb eszközökkel teremt kapcsolatot az anyag és az absztrakció között. 
Smiljan Radic és Marcela Correa munkája
Smiljan Radic és Marcela Correa munkája
A kiállításra beválogatott mintegy száz installáció is ezen a libikókán egyensúlyoz, miközben elsősorban nem az értő, hanem az érzékelő embert célozza meg. Felhasználóbarát módon szerencsésen kitágítja és újraértelmezi az építészeti kiállítás műfaját. Ahogyan azt a magyar kiállítás kurátora, Wesselényi-Garay Andor fogalmazza: a prezentációk célja sok esetben nem a tudományos feldolgozás, sokkal inkább a számukra kijelölt tér szellemes és sokatmondó birtokbavétele. Ilyen módon tulajdonképpen az építészetről mesélő képzőművészeti projektek jönnek létre: a mennyezetről lelógatott, koromsötétben cikázó, ezüstös vízsugarakat szétfecskendező locsolócsövek (Olafur Eliasson), testközelben felállított, valós méreteikkel sokkoló, óriás rugón nyugvó, drasztikus fémgerendák (Antón Gracia-Abril & Ensemble Studio), éteri zsolozsmát zengő negyven hang negyven hangszóróból (Janet Cardiff) – csupa olyasmi, aminek látszólag semmi köze az építészethez, és mégis. A szörcsögő, fortyogó, fenyegetően izgő-mozgó, gyanús folyadékkal telt műanyag vegetáció (Kanada), a megváltás gondolatát feszegető, arany-özönben magányosan ácsorgó humanoid (Egyiptom), a felnőtt játszótér két- és sokszemélyes libikókák között madzagon huzigálható virágcserepeivel (Szerbia) ugyanarról mesél. A Noé bárkájában felállított ideiglenes laboratórium, ahol az új idők magjai várják a jobb időket (Görögország), a Csernobilt idéző, rozsdás vaslapok szentélyében megbújó sárkány-ikon (Ukrajna), de még az egyértelmű memento, az Arsenale kiállítását indító, a chilei földrengésnek emléket állító kompozíció (Smiljan Radic és Marcela Correa) is mind a kiállítás mottóját értelmezi: Az építészet nem más, mint találkozások színtere.
A műfaj sztárja a Transsolar és Tetsuo Kondo mesterséges felhője, amelybe spirális rámpán keresztül érkezhetünk, átélve, hogy a felhők fölött mindig kék… Továbbá lent hideg van, míg odafenn jó meleg, és ha szerencsénk van, nem lökdösnek előre a remegő hídszerkezeten pánikba esett civilizált polgártársaink, és nyugodtan átadhatjuk magunkat az univerzumban működő fizikai törvények csodálatának. Egyértelműen a képzőművészeti megközelítés mellett voksol a belga pavilon, ahol a falakon körben használat közben megkopott, bontott anyagok és épületszerkezetek nemesülnek mindenfajta beavatkozás nélkül műalkotássá. Elvont, mégis könnyen befogadható a román pavilon üzenete, amely egyszerre installáció és kiállítási tárgy: szűk, nem is egészen derékszögű folyosókkal körbevett, csak egyetlen nyíláson át megközelíthető, belül fehérre festett doboz (mellesleg a Bukarestben élőkre jutó légköbméterrel azonos méretű), amelybe kívülről csak parányi lyukakon látunk be, belépve pedig elveszítjük a tér kontúrjait, és onnantól fogva szabadon merenghetünk saját határainkon. A lengyel pavilon nyomasztó, gettószerű légkörében a ketrecekből épített nagyvárosi dzsungelből mint trambulinról ugorhatunk fejest az ismeretlenbe. 
A Transsolar és Tetsuo Kondo alkotása. A képek forrása: Velencei Biennálé
A Transsolar és Tetsuo Kondo alkotása (A képek forrása: La Biennale di Venezia)
Vannak persze számosan, akik az építészetet mégiscsak konkrét feladatokra adandó válaszként interpretálták. Jellemzően azok az országok, ahol az építés ilyen-olyan okból valóban aktuális feladat, nem pedig ideológiai kérdés: többek között Brazília, a skandináv államok, Hollandia, Chile, Oroszország. Itt sem hiányzik azonban a játék: a hollandok felkutatták és bemutatják az összes állami tulajdonban lévő üres épületet, ezeket tekintve a kreatív iparágakra épülő kulturális megújulás bázisának. A holland pavilonba lépőt ironikus módon üres tér fogadja, a látogató feje felett lebegő, kék hőszigetelésből készült álmennyezettel. Csak a mennyezet síkjára emelkedve derül ki, hogy amit plafonnak véltünk, az maga a kiállítás, az említett üres épületek modelljei – alulról. Az ipari területek rehabilitációjával foglalkozó orosz kiállításon pedig kisebbfajta csoda fogad: a nyersen hagyott, lepusztultságával a témához igazodó teremből egyenesen a paradicsomba jutunk. A pavilon centrumában egy hamisítatlan körpanoráma-kép ábrázolja a bemutatott objektumokat, velencei miliőben, a műfaj minden rekvizitumával. A skandinávok nem hazudtolják meg magukat, adnak a sallangmentes kényelemre: az élő fákat is magában foglaló pavilonban műanyag golyócskákkal töltött nyersvászon kerevetre heveredhetnek körben a megfáradt testek, melyek aztán jó darabig garantáltan nem is vágynak felkelni onnan. Fektünkben visszacseng a görög pavilon állítása: az építészet nem pusztán épület, hanem az emberi élettér megformálása.  
A legjobb nemzeti installációnak járó Arany Oroszlán díját mégis egyértelműen egy ideológia mentén nyerte el az először szereplő Bahrain Reclaim című kiállítása (bővebben ld. itt). A skanzenszerűen felállított, hevenyészett, talált anyagokból összerótt tengerparti kunyhókban monitorokon interjúk futnak: a sokunk számára ismeretlen ország lakói perelnek a tengerpart privatizációja ellen, követelvén természetes jogukat a természet adományaira. 
A kiállítás megtekinthető 2010. november 21-ig.
 
(A cikk rövidesen megjelenő második részében a magyar pavilonról lesz szó – a szerk.) 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek