Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

ÁRUKAPCSOLÁS

Németh Hajnal: Joe contra Joe / Videospace Budapest Galéria
2010. szept. 19.
„Joe Dallessandro szemlélésébe sosem fárad bele az ember” ‒ állította Wieland Speck. Németh Hajnal kiállításának címadó sztárja ezúttal az esztétikai űr igézetével hálózza be közönségét. FÜRTH ESZTER ÍRÁSA.

Dal
Joe Dallessandro a Trash-ben (1970)

A magát posztmodernnek valló (vagy nem valló, de hasonló) művészet imád fürdőzni a kommersz kultúra termékeiben, és képes alámerülni akár a popularitás leghitványabb bugyraiba is. Egy valamire való regénytől elvárjuk, hogy minimum képregények és ponyvák világából merítsen, egy filmeposztól pedig, hogy ne féljen bepiszkolni a kezét, és túrjon bele jó mélyen a spagettivesztern és a zombis horror szemétkupacába. Kommersz és nem kommersz, tömegkultúra és magas művészet érintkezik így össze, és segíti a kulturális szintek határainak felfeslését. Az egymásban gyönyörködő tömeg- és elitkultúra hagyományának egyik legjelesebb őse az a pop art volt, amelynek keretében Andy Warhol lubickolt Campbell leveskonzervjeiben, Merilyn kisasszony négyszínű arcában és az emberi test tárgyiasultságát hirdető meztelenkedős filmjeiben. Németh Hajnal Joe contra Joe című kiállítása Warhol, a pop art és az első, ikonná nemesülő rockzenészek megidézésével keresi a gigantikussá növesztett üresség továbbgondolásának lehetőségeit.

Németh Hajnal kiállításának minden darabja egy-egy idézetre épül. A tematika két szálon fut: az egyik vonalat Warhol és Morrissey kendőzetlen szexualitása miatt botrányt kiváltott filmtrilógiája, a Flesh, Trash, Heat és sztárja, Joe Dallessandro képviseli. A másik ág zenei vonalon fut, a Rolling Stones és John Lennon klasszikusaival. Máris felvázolhatjuk tehát a címben ígért vitás feleket: a hírhedt trilógia pöröl hírhedt popsztárokat. A két fél Joe-sága után sem kell sokat kutakodni. A trilógia főszereplője és sztárja a hamvasan pimasz arcú szexszimbólum, Joe Dallessandro, tetoválása után kiérdemelt becenevén Little Joe, aki nemcsak a Warhol-Morrissey trilógiában bűvöl el férfit és nőt egyaránt, hanem a Rolling Stones Sticky Fingers című albumán is ő látható. Ez utóbbi nem annyira nyilvánvaló, hiszen az elhíresült borítón mindössze a sztár csípőtájéka szerepel, amelyről így igaz, hogy lemarad a huncut mosoly, viszont jól látható a feszes farmerban dudorodó merev pénisz. A nagy botrányt kiváltott kép egy változata a kiállítás címadó munkája, kiemelve a filmtrilógia és a zenesztárok tematikai összefüggését.

A két irány metszéspontja persze nemcsak Joe Dallessandro személyében, hanem abban a már említett kommerszesztétikai jelentőségben is keresendő, ami művészet és popkultúra határait elmosva összecsókolóztatja a kultúra korábban nagy energiával elkülönített rétegeit. A Warhol-Morrissey trilógia történetei az áruba bocsátott szexualitás témakörét járják körül, emellett pedig a kendőzetlenül bemutatott testiséggel az eltárgyiasult ember, mint adásvételi objektum figuráját is megrajzolják. Mindezt nem tragikusan, hanem a fogyasztói civilizáció lehetőségeivel eljátszadozva, Warholtól megszokott lubickolással teszik, amit aztán Németh Hajnal a Rolling Stones-zal és John Lenonnal játszat össze. Aki Warholt vet, árufetisizmust arat, a Flesh, Trash, Heat kontextusba ágyazott pop-rock legendák pedig Dallessandróhoz hasonlóan, popkult piaci portékákként szerepelnek a kiállításon.

Trilógia
Németh Hajnal: Trilógia egyy kortárs fenékre – részlet (Forrás: videospace.c3.hu)

Az így megidézett, tudatosan az ürességet hirdető ikonokat Németh Hajnal továbbgondolja úgy, hogy még erősebben húzza alá a szépséget az áruvá válásban megragadó esztétikát. Trilógia egy kortárs fenékre címmel Németh a film első, groteszk képkockáit vetíti egy meztelen férfihátsóra. A feliratoknak, az alvó Dallessandro arcán elidéző képsoroknak, csakúgy, mint az orális szex jelenetnek egy farpofa lesz a vászna. Ez egyrészt kiemeli a test tárgyiságát, másrészt bekapcsolja a kommersz, a filmekben leginkább sztáralsókat vizslató tekintetet is. Szintén Dallessandróhoz kötődik a Mindannyiótokat tetoválni című tusrajz-széria, amely tizenkétszer ismétli meg ugyanazt a nevetségesen egyszerű tetoválást, amelyet a szőke sztár viselt karján. A „Little Joe” felirat a színész védjegyévé vált, mindenkire rátetoválva azonban épp egyediségét veszti el, Dallessandróvá, szexulis tárggyá, fétissé növelt termékké téve minden viselőjét.

A Sticky Fingers lemezborítója Lennon Imagine albumán szereplő képére rímel. A borítón látható portrén a kerek szemüveges arc helyett csak egy fekete foltot láthatunk, megfelelve a címnek: Imagine or Paint it Black. A forradalmi zászlóhoz hasonló kompozíció Lennon fejét afféle eltávolítandó pop-címerként tünteti fel, amelyet a vele egy évben megjelenő banda slágerszámához híven, a művésznő feketére festett. A Lennon-Jagger ütközet végső színhelye mégis az Imagine-borítóval azonos címet viselő videoinstalláció keretében zajlik, ahol a két slágernóta szövegét egy fiatalember rendíthetetlen kijelentőmódban elszavalja. A két, poptörténeti ikonná nemesült dalszöveg egymásnak gyökeresen ellentmond, amennyiben az egyik a szépségkirálynők által is favorizált világbékét, a másik pedig a rockot és annak további burjánzását éltető, külső-belső feketeséget énekli meg. Illetve ehelyütt nem énekli, sokkal inkább szavalja, mégpedig úgy, ahogyan azt egy alsó tagozatos szavalóversenyen illik. Az előadásmód kiemeli a szövegek blődségét, és könnyűzenei legendák helyett maradnak a triviális közhelygyűjtemények.

Stcky
Rolling Stones: Sticky Fingers – lemezborító

Németh Hajnal munkái idézetekkel dolgoznak, ám a citátumok helyén nem áll más, csak az üresség. Mind Warhol, mind a sztárimage-ét tudatosan építő két frontember nemcsak művelte az esztétikai ürességet, hanem azzal reflexív viszonyt is folytatott. Munkásságuk alapja maga ez az űr volt, ami művészetté emelte munkájukat, kommersz kultúra és magas művészet határait módszeresen szálazva szét. Amit tehát Németh Hajnal megidéz, azok nem az azóta jelentéssel feltöltődött, profin konstruált művészfigurák, hanem esztétikájuk alapja: a hiány. Az ürességet idéző újabb hiányfelület pedig úgy viselkedik, mint a szembefordított, egymásnak fekete lyukat mutató tükrök: végtelen űrré tágítják a kommersz jelentésnélküliségét. A magasabb esztétika irányából bátran fejest ugorhatunk ebbe a populáris mélységbe.

A kiállítás 2010. október 16-ig tekinthető meg.

Vö. Kürti Emese: Hideg, érzéki 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek