A bábelőadásokkal ellentétben itt azonban legalább a produkciók körülményeit sikerült bonyodalommentesen megszervezni; szinte egyáltalán nem adódnak kínos helyzetek, az előadókra majd minden esetben fokozott és odaadó figyelem hárul: az emberek leülnek, megállnak, figyelnek, bekapcsolódnak, s ha kell, óvatosan, de belemennek a felkínált játékba. Péntek este még csak a fesztivál megnyitója tölti ki a Kossuth teret, de szombattól egyre gyorsuló fordulatszámmal elindulnak a programok, így az utcaszínházi előadások is. 

 

Szent György és a sárkány

A kezdő hangot a négy éve alakult Szárnyas Sárkányok formáció adja meg. Szemmel láthatóan egészen fiatal emberek alkotják a csoportot, öndefiníciójuk szerint „olyan bábosok, táncosok, színészek, akik a commedia dell’arte, az utcaszínházas hagyományok, az alternatív színházi kísérletek és az újcirkusz eszközeit felhasználva készítik előadásaikat. Arra törekszenek, hogy az interakció eszközeivel elmossák a közönség és színpad közötti határokat.” Mindebből a „bábosok” szó igaz, a többi – például az „interakció” – ravasz megjelölés, hiszen a választott előadói tér és az óriásbábok használatával egyenesen küzdelmes volna nem teljesíteni a kiszabott hitvallást, ami ezen a szombaton abban nyilvánul meg, hogy a királylányt sikertelenül elrabolni igyekvő nagyméretű szörny megbirizgálja az első sor feje búbját. A játék szövegét a csapat szerkesztette össze, nem elítélendő módon dramaturgiát és látványt összekapcsolva: azon cselekménypontokra helyezték a hangsúlyokat, amikor esélyük volt óriásbábos és gólyalábas effektjeik megcsillantására. Ennek vesztese az előadás egy szem lányszereplője, aki nyilván magán érezhette a biodíszletek sanyarú sorsát. Mindettől eltekintve szeretetre méltó és lelkes előadással nyitott az utcaszínház programsorozat – két napig ez maradt a favoritom.

 

Hogy a Szárnyas Sárkányokra hosszan és kellemesen emlékeztem vissza, abban nagy szerepe volt a vasárnapi fellépőknek, a hattagú, debreceni ORT-IKI Báb- és Utcaszínház nevű csapatnak. Dió Zoltán igazi önmegvalósító: ő a Kossuth Lajos wigwamja című zavaros produkció írója, rendezője és főszereplője egyben, oldalán Herczeg Zoltán és Új Judit ténykedik. A figyelemreméltó díszletezéssel, és igen rátermett rögtönzőképességgel megáldott Dió-csapat a meg-meginduló széllel és az alig hallhatósággal hősiesen dacol, ám sajnos a riasztóan átgondolatlan mesével nem boldogul. A szüzsé az indián Kossuth Lajosról szól, aki bonyolult pereputtyával, majd később a szabadságharc további közismert (rézbőrű) figuráival nem tisztázott kalandokba merül. A viccesnek szánt, néha rosszízűen aktualizáló anekdotában (és az író fejében) kavargó káoszt jól mutatja a darab rövid leírása: „1921-ben a Colorado-béli Szív Folyó Völgye Nagy Sziklája rezervátum körzeti seriffje marhalopásért és lótolvajlásért előállítja Kossuthot. Személyleírása: hosszú, egyenes fekete haj, ívelt sasorr, rézvörös arcbőr, pompás tolldísz. Kora: 16 év. […] Biztos kézzel forgatta a tomahawkot, de mokaszin készítésben ugyanúgy első volt mindig. Még csak 104 éves.” Az alternatív életkorú nemzeti hősünkkel való viccelődést az sem tudja felülírni, hogy Herczeg Zoltán mintha Dolák-Saly Róbert szép emlékű Winnetou-paródiáját igyekezne utánozni. 

 

Utcaszínházi Alkotóközösség (A képek forrása: Vidor Fesztivál)

Hétfőn konszolidálódik a helyzet, igazán tiszteletre méltó színházi közösség (!) lép a főtér aszfaltjára, a tizennégy éves múltjára joggal büszke Kuckó Művésztanya Utcaszínház, akik annak rendje és módja szerint nevelték föl saját színészeiket, így aztán jelen van apraja és nagyja. Szeretet és összetartás mutat és sugárzik túl a művészi erőfeszítéseken, ami a hibákat, koccanásokat is jóízűen elfedi. A precízen felépített és elmesélt Talléros kalap című mese egészen elbűvölte a gyermekközönséget (is), ezen az előadáson a legnagyobb a csend és a figyelem. A tizennégy szereplős, zenészekkel és lantos mesemondókkal felturbózott debreceni előadásban ha van bármi kifogásolható, csak annyi, hogy épp az utcát mint választott játékteret nem használja ki eléggé: a mű hagyományos színpadra is gond nélkül felrakható volna.

 

Kedden a fővárosi Utcaszínházi Alkotóközösség (találó rövidséggel: Utcaszak) lép színre. Simon Balázs csapata méltán vitte el a legjobb utcaszínházi produkcióért járó Pierrot-díjat. A Sehonnai király már akkor elkezdődik, mikor még el sem kezdődik: a Taurin cirkuszcsoport két kiváló művésze, Kovács Eszter és Tas Gergely bemelegítenek, de úgy, hogy hamarosan tapsvihar buzdítja őket. Egyébként ők a csapat legjobb színészei, még a gyakorlottabb kollégákon is jócskán túltesznek. A commedia dell’arte hagyományaiból és a saját kútfőjükből figyelemreméltó maszkokat és jelmezeket varázsolnak, s hozzá a történetet bakugrások nélkül, profin és tehetségesen mesélik el.

 

Egy szakmailag kiegyensúlyozottabb utcaszínházi válogatás mindenképp javára válna a fesztiválnak, hiszen így a főtéri előadások partnereivé válnának a Móricz Zsigmond Színházban bemutatott daraboknak. A lehetőség adott, a folytatást majd meglátjuk.