A szavak érthető kiejtésével is hadilábon álló Imre a szerszámosláda mellől a mikrofon mellé vágyakozik, s bár nem tűnik valószínűnek, tényleg tud énekelni, annyira mindenképp, hogy egy következő Gigasztáron toronymagas esélyesként induljon. Még egy franciakulccsal is hangcsodákat képes kelteni, holott az egy, két, há, négyről nem könnyen jut ötre. Sebestyén Aurél (pontosabban „Sebestyén Aurél”) festőművész („festőművész”) egyetlen képet prezentálva szeretne kiállítást rendezni a művészetmenedzselő Global Pictures közreműködésével, s ők közre is működnének jó pénzért; végül kb. mindenkinek az a legelőnyösebb, ha a megnyitóra biztosan nem jön el senki. Van még telefonkagylóval történő agyonverés, hullakidobálás az ablakon, és egy bizonyos Kiss Mónikának is oka lenne a szorongásra, ha sejtené, mi készül.
 Szputnyik Hajózási Társaság Modern Színház- és Viselkedéskutató Intézet – Labor. Fotó: Tóth Simon Ferenc (Forrás: Szputnyik) |
A Szputnyik Hajózási Társaság „helyspecifikus színházi kísérlete” (MU Színház) nem a forgatókönyvbe fektette a legnagyobb energiákat. Rengeteg – jócskán meg is ismételt –, a helyzetkomikumon alapuló viccet, néhány kidolgozottabb bohóctréfát, két-három abszurd jelenetforgácsot kevertek száz percbe, hogy a negyedik epizódra egy szolidnál is szolidabb mikrodrámáig jussanak (kései bosszú egy megalázó iskolai csínyért). Az előadás négy (plusz egy) részből tevődik össze, és négy rendező – Bodó Viktor, Czukor Balázs, Dömötör András és Kárpáti István – közösen jegyzi. A társulat nyilván megtapasztalta és megbeszélte, mi a hozadéka e munkamódszernek. Deklarált szándékaikból annyi kétségtelenül beteljesült, hogy a publikumot helyiségről helyiségre vándoroltató spektákulum „a közönséget nem hozza kényelmetlen helyzetbe”, ám hogy ez a manapság is sokszor alkalmazott stációs prezentálás „állandó interaktív jelenlétre, partnerségre” késztetett volna, azt – legalábbis a magam részéről, sokszor igencsak unatkozva a repetitív vagy többször látott effektusokon – nem észleltem. Se magamon, se máson. Még azt sem mindig ismertük fel időben, mikor kell egyik színhelyről a másikra zarándokolnunk. Szegény aktorok húzhatták a holtidőt, míg végre mentünk, jöttünk.
A premier csupán lelombozó, nem felbosszantó érdektelensége talán abból ered, hogy mára a címben – Törmelékek – kifejezett látás- és szerkesztésmód az újdonság, feszültségkeltés szinte minden ízét elvesztette. Még úgy is, hogy a közreműködők anyanyelvi szinten mímelik-élik a csonka hétköznapiasságot, s a lehető legegyügyűbb szituációkban is teljes színészi elánnal, hitelességgel vannak jelen. Technikailag elismerésre méltó – egy workshopra kívánkozna – az összehangoltság, mellyel a szétágazó térben egymást gyakorta nem is látó szereplők ikermozdulatokat végeznek, minden húrt a végsőkig feszítenek, fityiszt mutatnak az akadémikus, a társalgási, az iskolázatlan és egyéb színjátszásnak. Ám e globálpikcsörz, mellyel főleg maroknyi fiatal tagot számláló, törzsközönségük körében lelkes tapsnak, a tágabb nézői környezetben indokolt rokonszenvnek örvendő alternatív társulatok szemeznek, általánosan ellangyult, könnyen kiismerhető jellegével egyre kevésbé innovatív. S ha nem is mindig, de kellene hozzá darab, szöveg, nyelvezet, amely nem történetklisé, nem az utcán hallható kifejezéseknél reked meg, s nem a durva szó a fő gegje.
A Balázs Juli és Szabados Luca jelmezeivel, a MU épülete által eleve biztosított épített díszletben létrehozott Törmelékek kemény profi teljesítmény, mely azonban a beleölt energiáért cserébe visszhangra, sikerre kevéssé számíthat. Az első jelenetet variálva újrajátszó negyedik jelenet kivételével néhány magánszámon, duetten és csoportos villogáson kívül alig tartogat valamit. (Amilyen hosszú a „füle”, a kezdés, olyan arányos a „farka”, a befejezés.) A mű jellege nem engedi a színészi produkciók egyénenkénti elemzését. Nálam Molnár Gusztávval és Lajos Andrással kezdődne a sor, amelynek ábécéjében a másik tíz név: Fábián Gábor, Hay Anna, Jankovics Péter, Keresztes Gábor, Koblicska Lőte, Pető Kata, Szabó Zoltán, Székely Rozi, Téby Zita és Tóth Simon Ferenc.
Köztudottan nehéz jelenlegi helyzetükben – melyre az avantgárd és az ún. VI-os kategória önironikus, keserű rovázásával Szputnyikék utalnak is – a független színházak rendületlen szolidaritást érdemelnek, ám pozitív kritikusi diszkriminációt nem. A MU-ban látott előadás törmeléknek túl ép, viszont épségén nincs mit örvendezni.