A cím ellenére nem Breuer Marcell műveiből nyílt kiállítás a pécsi Csontváry Galériában, illetve valamelyest mégis. A kiállított pályaművek – melyek a kiírás értelmében nem készülhettek a köztéri szobrászat hagyományos anyagaiból, így például mészkőből vagy bronzból – többsége úgy reflektál a mester művészetére, hogy egyúttal meg is idézi azt. A megvalósuló győztes mű Pécs újonnan épülő kulturális központjában, a Konferencia és Koncert Központ előtti téren fogja örök mementóját képezni egyrészt Breuernek, másrészt a nyertes művésznek, végül az „EKF Pécs 2010”-nek. Mindez már önmagában is izgalmassá teszi a szemlélődést. 

 

Gyenis Tibor pályaműve egy ferde síkokból álló, két helyen megtört, 4 méter magas és 38 méter hosszú, kúpos fémcsövekből álló pergolára felfuttatott szőlőlugas látványterve. A különböző szőlőfajtákból álló lugasban a művész az ökológiai és a civil gondolat egybefonódását kívánja láttatni. A pécsiek bensőséges viszonyát élőhelyükhöz, az őslakos tükék aktivitását, mely az elültetett, aztán termő, végül elfogyasztható gyümölcsökben nyer kifejezést. Az Ízek tere című pályamű kétségkívül megtalálná a helyét bármely pécsi vagy más, borvidékkel bíró köztéren. Az acélváz szerkezete a bauhaus funkcionalitását, formavilágának technicizmusát fejezi ki, az acélcső Breuer bútorainak anyagára utal. De felmerül a kérdés, hogy a mű ezen túl mennyiben reflektál speciálisan a tervező-építész művészetére? Megjegyzendő az is, hogy hasonló „köztéri lugast” már láthatunk, a budapesti Millenáris Parkban (ott a budai borvidékre való emlékeztetés szándékával).

 

Várnai Gyula megfordítja a breueri gesztust: amennyiben Breuer olyan épületet hozott létre a New York-i Whitney Múzeummal, amely szoborszerűen formatervezett (gyönyörű, fő frontján lefelé és befelé lépcsőzetesen fogyó kubus-forma, meghökkentő, váratlan alakú ablaknyílásokkal), ő olyan szobrot állítana fel, amely ennek az épületnek képezi 1:10 arányú, kicsinyített mását. Az épületszobor anyaga üvegbeton és beton lenne, tetejét edzett üveg fedné, hogy a beáramló fény teret nyerhessen benne. A mű egyúttal múzeumként is funkcionálna, ugyanis egy optikai szerkezet segítségével Breuer eminens iparművészeti munkáinak árnyképeit – például a Vaszilij-széket – vetítenék ki az üvegbeton falra. Az alapgondolat igen szellemes, az anyaghasználat Breuerére hajaz, az árnyjáték megoldás finom és elegáns, csak a felhasznált utalások kézenfekvőbbek talán a kelleténél. A bécsi Andreas Fogarasi pályaműve szintén a Whitney Múzeum (1:17-es arányú) lekicsinyítésével operálna, egy pszeudo múzeumot hozva létre, ahol Breuer bútoraiból (elsőként a Vaszilij-székből) „állandó kiállításokat” rendezne.

 

Lakner Antal pályaműve, a Breuer Közpihenő barátságos felvetés. Egy kis köztéri pihenőhelyről van szó, melynek alaprajza szintén a Whitney Múzeumra utal, az épület egyik trapéz alakú ablakát véve alapul. „Berendezését” pedig a híres Breuer-bútorok adják: a Vaszilij-szék, a B9–B33 jelű csőbútorok, a „szánkótalpas” acélvázas kerti napozóágy, illetve az Isokon Plus garnitúra. Az emlékhely így nem emlékmű jelleggel bírna, hanem közösségi térként működhetne. Azonban problematikusnak tűnik az amortizációs faktor, vagyis az ide látogató emlékezők és pihenők által a bútorok túl-, illetve végletes elhasználásának veszélye.

 

Georg Winter P2010, azaz pécsi hokedli 2010 című pályaműve nem emlékmű, hanem művészeti projekt, amely tagadja egy Breuer-emlékmű relevanciáját. Breuer utópiáját kívánja megvalósítani, a magas színvonalú tervek alapján készített, praktikus, olcsó tömegbútort. A pécsi hokedli megvalósítására nemzetközi dizájn-pályázat keretében kerülne sor, az őstípust Breuer B9 hokedlije képezné, a kiírást és az elosztást pedig Pécs város koordinálná. A pályamű inkább csak vázlatos felvetésként értékelhető.

 

Érdekesebbnek és jóval kidolgozottabbnak mutatkozik Csákány István Breuer emlékszobája. A mű Breuer magyarországi hiányáról szól, illetve arról a paradoxonról, hogy bár Breuer fiatalon elment, karrierjét külföldön futotta be, és végül semmit nem is alkothatott Magyarországon, mi mégis büszkén emlékezünk rá, és emlékművet, „emlékszobát” akarunk állítani neki. Az emlékmű tulajdonképpen egy pótkocsis konténer, mely ökológiai szempontból zárt rendszert alkot. Tetején napkollektorral van ellátva, alján szennyvíztároló és elvezető található. A konténer anyaga üvegbeton lenne, mely a nap folyamán összegyűjtött napsugarakat éjszaka bocsátaná ki magából, vagyis ekkor világítana. A tengeri szállításra alkalmas konténert az alkotó Breuer „visszatranszponálásával” indokolja. Ez esetben problematikus, hogy a jármű nem mobilis, a legnagyobb kérdés azonban mégis az, hogy a mű megvalósulása esetén, a hozzá fűzött szubtilis magyarázat nélkül a befogadó mennyire lenne képes felfedezni benne Breuer emlékét? A köztéri szobrászatban szokatlan üvegbeton és látszó beton használata, az önmagában komplexen működő lakóépület olyan tárgyat képez, mely kísérletet tesz a mester innovatív és funkcionalista szellemében való alkotásra – a kiállított pályaművek közül egyedül. A modernség formai szépségét azonban, mely Breuer épületeinek, bútorainak magával ragadó sajátja, az inkább ipari létesítmény benyomását keltő tárgyon számon kell kérnünk.

  

A kiállítás kivitelezésének bosszantó hiányossága a pályázók koncepciójának olvashatatlansága: az A/4-es papírra 10-es betűnagysággal kiprintelt szövegeket szinte lehetetlen kibogarászni. E kis hiányosságtól eltekintve azonban izgalmas tárlatot láthattunk, és izgalmunkat csak fokozza, hogy a kiállításnak tétje van, hiszen szeptember 11-én kiderül, melyik alkotó teheti le kézjegyét Pécsett. Vajon Breuer melyiket választaná?

 

A kiállítás megtekinthető 2010. szeptember 11-ig. 

 

Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a Pécs EKF 2010 gyűjtőlapon olvashatják.