Krétakör – Káva – AnBlokk: Új Néző projekt / Szomolya
2010.09.01.

Láthatatlan kéz szavakat rajzol fel krétával egy békebeli iskolai táblára az Új Néző projekt weblapjának nyitó animációjában: „képzelet + gondolat + játék = Új Néző.” Schilling Árpád nézőkutatási projektjének újabb állomásán jártunk. JÁSZAY TAMÁS ÍRÁSA.

Úton lenni fontosabb, mint megérkezni. A régi közhely a Krétakör Színházat feltörlő és (legalábbis látszólag) egészen más alakúra újrarajzolni igyekvő Schilling Árpád és maroknyi segítője értelmezésében akár szó szerint is érthető: a mobil nézőkutatók augusztusban két borsodi kistelepülésen, Ároktőn és Szomolyán keresgéltek választ a maguknak (és magukról) feltett kérdésekre. Az alábbi beszámoló a sok résztvevős, kétszer két hetes vállalkozás egyik állomásának egyetlen estéjéről szól majd, de úgy, hogy a kényszerűségből korlátozott látószögből igyekszik minél távolabbra látni. Hogy mi jogosít fel erre? Maguk a szervezők-rendezők, akik saját bevallásuk szerint egyelőre javarészt kitaposatlan utakon botorkálnak, s emiatt aztán abban sem biztosak, hová is tartanak. Vagy ha igen, akkor meg azt nem tudják, hogy ebben a pillanatban hol járnak. 
 
Szomolyai látkép
Szomolyai látkép
Mielőtt túlságosan elvesznénk a sorok között, muszáj néhány részletet rögzíteni. A Krétakör a Káva Kulturális Műhellyel és az AnBlokk Kultúra- és Társadalomtudományi Egyesülettel összefogva arra kíváncsi a „közösségi színházi projekt” keretein belül, hogy mi fán terem az a bizonyos, a címbe – és ezáltal a fókuszba – emelt új néző. A projekt szakmai vezetőjét, Schilling Árpádot már jó ideje foglalkoztatja egy/az újfajta nézői szerep. Aki követi a Krétakör Színház sorsát, jól tudja, hogy a szinte egyetlen nemzetközileg is jegyzett hazai társulatunk két éve befejezte hagyományos, színházszerű működését. A változás lényege dióhéjban: gazdag repertoár helyett közösségspecifikus projektek, porosodó klasszikusok helyett itt és most perzselő társadalmi problémák. Egy szóval: a dicső múlt és borítékolható jelen helyett irány a bizonytalan jövő! 
 
Ahol bizony a nézőnek sem az a dolga, ami úgy általában a színházban. Az év elején a Krétakör által DVD-k társaságában újra megjelentetett (a DVD-bemutatóról szóló írásunkat ld. itt – a szerk.), A szabadulóművész apológiája című Schilling-kötet első lapjain ez áll: „Robert Lepage-zsal egyetértve az alkotás nem a próbafolyamat, hanem maga az élőadás. Tehát van egy megismételhetetlen pillanatunk megismételhetetlen összetételű közönség előtt. Ha ez igaz, akkor ne meneküljünk ennek felelőssége elől, hanem értsük meg a törvényszerűségeit.” Az Új Néző projekt honlapján mintha ez a gondolat visszhangozna: „Olyan színházi előadások elkészítésére vállalkozunk, melyek helyben, az adott közösség aktuális problémáit helyezik fókuszba, ezért azt reméljük, hogy a megjelenített, elemzett és továbbgondolt művészi alkotások hatással lesznek az egyénekre és a közösség egészére egyaránt.”
 
Az előadásra várva
Az előadásra várva
Azt már most megjegyzem, hogy számomra a projekt legizgalmasabb, ám legkevésbé megfog(almaz)ható része éppen a nézőkre-résztvevőkre gyakorolt hatásban rejlik. Aminek az alkotók részéről történt és történő elemzése nyilván további fejezetekre osztható az azonnali és rövid-, valamint a közép- és hosszú távú hatások szerint. Ez utóbbiak (fel)mérését érzem egyelőre a leginkább problematikusnak. Mindkét helyszínen dokumentumfilm illetve fikciós film is forgott a történésekről, melyekből a tervek szerint télen DVD-t ad ki a Krétakör, illetve amelyeket – és itt térünk vissza a hatás mérhetőségéhez – a két helyszínen levetítenek majd a lakóknak. 
 
Akik vajon mit fognak látni? Egy mozifilmet, amely csak attól válik különlegessé, mert (részben) saját maguk a szereplők a vásznon? Egy „Pestről” betoppant csoport furcsa, filmen is megörökített alkalmi akcióját? Homályos emlékfoszlányokat egy néhány hónappal korábbi, az unalmas és/vagy munkás hétköznapokat rövid időre megbolygató társasjátékról? Esetleg egy barátság csetlés-botlástól sem mentes alapozó fázisának vizuális lenyomatát? Vagy egyszerűen színházat a tévében?
 
Színház az aulában
Színház az aulában
Ez utóbbit szinte biztosan nem, hiszen itt néző és színész között nem magasodik sem látható, sem láthatatlan fal: itt az alkotók közösen, együtt és egymásból dolgozva húznak fel egy virtuális, csak az agyakban létrejövő épületet, amelyben építőkövekké válnak a saját problémáik, félelmeik, bizonytalanságaik, előítéleteik és gondolataik. Milyen szerepet kínál tehát az Új Néző projekt a közönségének? „…a résztvevőét, aki nem pusztán passzív megfigyelője egy fiktív történetnek, hanem adott esetben aktív résztvevője is a közös gondolkodási folyamatnak, melyet színháznak nevezünk. Hipotézisünk (és eddigi tapasztalataink) szerint a cselekvés és analizálás kettőssége felszabadító, egyben alkotó erejű” – áll a projekt honlapján. Úgy legyen.
 
A Schilling által működésképtelennek ítélt, mert már csupán a (re)produkcióról szóló színházi modellhez hasonlóan persze ez is erősen bizalmi szituáció, de a fent vázolt előzményekből és előfeltételekből is következően itt soha nincs két hasonló (pláne azonos) „előadás”. A tizennégy napos projekt egy egyhetes előkészítő szakasz után egy szintén egyhetes második részből áll. (S bár itt csak a színházi fejezetre koncentrálunk, a közösségápoló és -teremtő akció többek között gyerekeknek szóló vizuális programokkal is kiegészült mindkét helyszínen.) A cél röviden: bőrszíntől, nemtől, kortól, előítéletektől mentesen minél több embert megszólítani és/vagy megkérdezni egy meghatározott témáról, és nem utolsó sorban megteremteni egy olyan közeget, ahol bárki bátran elmondhatja a véleményét anélkül, hogy megtorlástól kellene tartania. Ároktőn hat estén, Szomolyán három estén át mutatta meg a színházi alkotócsapat, hogy mit sikerült felépíteniük ezekre az alapokra. 
 
Sárosdi Lilla
Sárosdi Lilla
Ároktőn folytatásos családregényben vehettek részt a helyiek: egy fiatal pár házasságának kezdeti, prototipikus szakaszait dolgozták fel, Szomolyán pedig részben azonos szüzsé nyomán indultak el, de – szigorúan betartva a maguk elé állított követelményt, vagyis a helyszín- és közösségspecifikus gondolkodást – más irányba haladtak. Az általam látott, rögzített forgatókönyv helyett inkább improvizatívra (s emiatt kissé bizonytalanra és töredezettre) sikeredett estén az ifjú pár, Lilla (Sárosdi Lilla) és András (Sereglei András) már túl van a lagzin, és a falu lakóinak aktív közreműködésével arról is döntöttek már, hogy a menyasszonytánccal összegyűjtött 540 000 forintot inkább lakásba fektetik az amúgy csábító autóvásárlás helyett. Ám a férfi egy Miskolcon dolgozó rokonától, Jánostól (Kardos János) fülest kap: dupla fizetésért és biztos munkahelyért érdemes lenne beköltözniük a városba (ami az 1800 lelket számláló Szomolyáról nézve nyilvánvalóan a Város). A kérdés adott: mit tegyen most a házaspár? A kissé utópisztikusan a nyugalom szigeteként lefestett, a barátok és családtagok otthonául szolgáló, kilátástalan jövőt igen, ám munkalehetőséget nem kínáló Szomolya, vagy a faluhoz képest valóban nyüzsgő metropolisz, a sok szórakozási és kikapcsolódási lehetőséget, meg legfőképp biztos megélhetést ajánló Miskolc a nyerő? Mi legyen a Szomolyán vásárolt lakással: eladják, vagy (ha netán mégsem válnának be a túl jól hangzó miskolci ígéretek) bérbe adják? Hogyan hat a szabad(os)abb városi környezet a máris jó néhány konfliktussal küzdő páros férfi és női tagjára? Mi lesz velük egy hónap, egy év múlva?
 
Ha az általános iskola aulájában nem is záporoztak a nagyjából egyórás időtartam alatt az érvek és ellenérvek, a játékmester szerepét összeszedetten gyakorló Takács Gábor (Káva Műhely) gyakran provokatív felvetései szinte mindig válaszra leltek a hallgatóság soraiban. Hogy a tudományos (szociológiai és színházelméleti indíttatású) kutatás sikeres volt-e, arról egyelőre nem számolhatok be. Annyi azonban máris bátran megállapítható, hogy a falu kontra város ellentét (amely a hírek szerint másnap este a roma kontra nem roma konfliktus bevonásával folytatódott) kétségkívül megérintette a színész és néző amúgy jól körülírható helyzete között valahol félúton megrekedt, ám a köztes pozíció ellenére (vagy épp azért?) magukat remekül érző helyieket. Jól megcsinált dráma helyett személyes, nem uniformizálható történetek, poénra kihegyezett dramaturgia helyett az életből ellesett pillanatok, kinyilatkoztatás helyett egy sereg kérdőjel. 
 
Köszönet Ránki Júliának, hogy a helyszínen készült fotóit a rendelkezésünkre bocsátotta
Köszönet Ránki Júliának, hogy a helyszínen készült fotóit a rendelkezésünkre bocsátotta
Az iskolakert kapujánál az este hét órás kezdés előtt jókora tömeg. Az első, nem reprezentatív körbepillantásra úgy tűnik, főleg romák jöttek el az előadásra, a kicsiktől egészen az idősebb korosztályig. Az világosan látszik, hogy várják, hogy folytatódjon az előző estén (és persze az elmúlt közel másfél hétben) felvázolt történet. Mintha pontosan értenék és éreznék, hogy ez egy esély, egy ígéret, amelynek az értéke, a „beválthatósága” tőlük (is) függ, rajtuk (is) áll. Egy fiatal roma lány az udvarra épp babakocsit tolna be, benne csecsemő szunyókál. A kapuban összefut egy jól szituált, idős, nem roma párral, amely öt-hat éves forma unokáikkal „véletlenül” épp erre sétált. A lány kedvesen invitálja őket a „Színházba” – így, tisztelettel és örömmel mondja ki a szót -, de a nagymama zordan közli, hogy az ő unokái még kicsik ehhez, majd elviharzik családjával. Akad még itt tennivaló.
 
Helyszín:  Szomolya,  Időpont:  2010. augusztus 28.
Megítélt támogatás: 800 000 Ft
Támogató: Színházi Kollégium
Szabadtéri előadás megvalósítására