Az új magyarítások általában nem a régi átültetések radikális megtagadásaként, nem a kiszorításukra keletkeztek, hanem friss színházi igényeknek, késztetéseknek engedve, variációs ajánlatképp. Csupán a klasszikusoknál s csak néhány kiragadott példánál maradva: így kaptunk Jánosházy Györgytől, Eörsi Istvántól, Nádasdy Ádámtól egész „Shakespeare-ciklusokat” (s ezt remélhetjük talán Varró Dánieltől is). Petri György néhány új Molière-t tett az asztalra, Magyarósi Gizella néhány új Goldonit. Kúnos László és Rakovszky Zsuzsa az Ibsen-életmű nálunk legtöbbet játszott darabjait tolmácsolta korszerűen, Spiró György (aki Szabó Stein könyvéhez ajánlást írt) a modern magyar Csehovval kecsegtetett. Ma már szerencsénkre akadnak olyan tragédia- és komédia-remekek, amelyeknek három-négy(-öt) új, színvonalas fordítása verseng egymással. (A sort alighanem a Szentivánéji álom vezeti.)
Szabó Stein Imre fordításkötete, mely az Erzsébet-kori tragédiák megjelölést viseli, a Benn a pokol cím alatt William Shakespeare két (Macbeth, A velencei kalmár), valamint Christopher Marlowe és Thomas Kyd egy-egy (Doktor Faustus, Spanyol tragédia) alkotását tartalmazza. A Budapesti Kamaraszínházban (a Tivoliban) valamennyi textus színrevitelét volt alkalmam látni, kritikákban jobbára a fordítások jellegéről, kvalitásairól is szólhattam röviden. (A takarékos műhely-előszó, mely „a Shakespeare-lázat” Géher István egykori bölcsészkari óráinak köszöni, kitér a színház igazgatójának, Szűcs Miklósnak a nagyvonalú megrendelői gesztusára.)
Szabó Stein mesterien, színház- és színészbeszéd-érzékenyen fordít, filológiai felkészültsége kiváló, s ami a legfontosabb: koncepciózusan jár el. Nem szükséges a reneszánsz kor és az angol nyelv szakemberének lenni ahhoz – elegendő a figyelmes magyar szem, jó fül –, hogy feltűnjön: itt a drámaköltészettel szemben a drámaértelmezés elsőbbséget élvez. Úgy fest: a fordítónak nem a verselés a legfőbb erőssége, hanem a legtöbbször időmértékre lüktető szöveg kortársian ismerős, jelenbeli érthetőségének kimunkálása. A felfejtés, mely lehetőleg nem sérti az eredetit: az eltérésekkel is ráhangolódik. Ennek érdekében szívesen vesz át szavakat, szószerkezeteket számos mai nyelvi rétegből, s bár egyáltalán nem üldözi az évszázadok telte miatt kívánatos archaizálást, nem idegenkedik a stiláris patinától, mégis a napjaink közbeszédéhez közelített, intenzív „újhullámos” kifejezésekkel tarkított, hivalkodás nélkül célratörő szövegalakításra esküszik.
Ha az általánosságokat egy-két kiragadott konkrétum nyelvére fordítjuk, az erények mellett a vitatható megoldásokra is rávilágíthatunk. A Macbeth elején a hurlyburly (kb. zenebona) helyén (melyet Szabó Lőrinc a tánccal adott vissza) Szabó Stein a Csinn-bumm cirkuszt használja: elemi dinamikával utal így (magyar asszociációs környezetet teremtve) az indító véres hadi esemény fekete groteszkumára, mely a boszorkányok (nála: vészlények) félállati, vajákos beszéde, rituáléja folytán áramlik a dialógusba. Százával sorolhatnánk a hasonló telitalálatokat – de a kérdéseket is. Például Vas István ekként tolmácsolta A velencei kalmár utolsó négy sorát, Gratiano szavait: „Mert mit érek a nappal birtokával? / Inkább fekszem a doktor írnokával. / Nem árthat már nekem vihar, se jég, / Ha megőrzöm Nerissa gyűrűjét”. Miért látja szükségét Szabó Stein (az eredetit most nem idézzük) a ló-szimbolika beépítését: „Az éj lovaival feküdnénk ágyba, / S lassan húznák át az időt a mába: / Megszületett hát a végítélet – / Nerissa gyűrűjét őrzöm, míg élek”? Talán a Shakespeare-tirádában álló hours (itt kb. órák) és a horse (ló) alaki hasonlósága adta az ötletet? Ha igen, másutt indokoltabb példák mutatkoznak erre.
A Doktor Faustushoz és a Macbethhez sok jegyzet járul, a Spanyol tragédiához fele annyi, A velencei kalmárhoz szinte semmi. Így az alapszövegek, források kezeléséről (le nem fordított részek; névalakok; a szereptáblák sorrendje; a színhelyjelölések módja és esetleges kommentálása stb.) kissé aritmiásan tájékozódhatunk. Néha túl részletesek az információk, másutt kijelentésszerű „csak”-ok. Értjük, elfogadjuk, miért marad a hostess (fogadósné) 2010-ben, magyarul hostess, a porter (kapus) miért portás. Viszont előfordulnak jelzett és jelzetlen (sokszor igen tetszetős) önkényességek – mint a Macbethben egy helyütt: „Az eredetiben Hekaté nem zongorán komponálja vészjósló művét – de vállalom” (mármint a négykezes szó használatát).
Fordításelmélettel és a műfordítás gyakorlati kérdéseivel, összevető filológiával és angol/magyar stilisztikával foglalkozó ínyencek vizsgálhatják, hol vesz át Szabó Stein (természetes módon) sorokat, félsorokat a korábbi fordításokból (Vastól elég sokat). Mérlegelhetik, a Doktor Faustus hosszabb latin betétje illeszkedhet-e angolul az angolból fordított matériába, mondván: „…mivel korunkban már az angol a lingua franca, úgy véltem, szellemesebb ezt az invokációt angolul beépíteni a szövegbe”. Mindez – az élvezetes vitathatóság, a konzultatív megbeszélhetőség (az üdvös teátrumi továbbfinomítás lehetősége) – éppen nem kisebbíti az Ulpius-Ház kiadványának, Szabó Stein Imre színházbarát fordításainak érdemét. S nem is kell a majdnem ötszáz oldal végére érnünk: már a harmincadik táján egyértelmű, hogy a négy tragédiában két kort – I. Erzsébetét és a miénket – feltáró drámakönyvnek miért Benn a pokol a címe.