A Modern magyar szobrászat 1945-2010 című kötet minden tekintetben az ellentétek könyve, szerkesztésben, stílusban, de még dizájnban is. (A modernista küllem a belső lapokon barokk elválasztó díszeket rejt.) Pedig nagyon várt munka, hiszen alig születik olyan összefoglalás, ami napjainkig ér, a szobrászat meg különben is problémás terület, mert a „szobrászat” nagyobb hírverést kap, mint maga a műfaj.
Az idézőjeles, a kötet lapjain is alkalmazott szóhasználat Wehner Tibor lakonikus, de pontos definíciója azokra a térbeli megnyilvánulásokra, amelyeket a szakmán kívül minden földi halandó művészetnek néz, s amelyek körét a köztéri, s azon belül is az emlékmű-objektumokra helyezi a szerző. Álművek ugyan minden területen születnek, de a legtöbb esetben nem kapnak létrejöttük közben/után áhítatos társadalmi közfigyelmet és előállításukra iszonyú nagy, állami pénzt. Pedig itt még húzónevekről sem beszélhetünk (még egy Varga Imre esetében sem), mivel az emlékmű az a szobortípus, amelynek kapcsán csupán egyetlen dolog nem számít: a szakmai-esztétikai színvonal. Ellenben a „hol” (mármint, hol legyen felállítva) és a „mekkora” kérdések akár sajtónyilvános, közösségi erőket hónapokig lázban tartó, „nemes” üggyé válhatnak.
Ezzel a húsbavágó problémával indít a szerző bevezető esszéjében, s ahogy haladunk előre a kérdés mentén, lassan el is párolog a köztéri szobrok iránt táplált harci kedvünk, mert hiszen az csupán don quijote-i lehet, mivel a probléma felfejtése színtiszta politikai terepre visz. Kissé drága passzió ugyan az ideológiai térítőmunkát bronz-, vagy kőemlékművekben megtestesíteni, de úgy látszik, ezt le kell nyelnünk, mert erről semmi áron nem szoktatható le a mindenkori magyar politikai elit. Volt kiktől tanulni, a múlt múlt század második felében majd’ ötven évig állt a budai Várban az 1849-ben Pestet lövető Hentzi császári generális emlékműve, amit aztán az őszirózsás forradalom alatt vertek szét végre a hadapródiskolások.
Ami megint csak előrevetít valamit, mégpedig az efféle művek limitált élettartamát, és olykor dicstelen pusztulását. Soroljuk? Sztálinok, Leninek, Kun Bélák és egyebek múltak el tereinkről, hogy átadják helyüket Apor Vilmosnak, Nagy Imrének, Antall Józsefnek és Wass Albertnek. Ez már a ’89 utáni toplista, amivel szemben a számszerűsített’45 utáni: 140 Petőfi- (és 30 Arany), 122 Lenin- (kieső), 121 Szent István-, de csak 72 Széchenyi- és József Attila-, 63 Bartók-, 62 Kossuth- és 48 Kodály-szobor. Mivel adatokat csak a központilag támogatott szoborállításokról lehet nyerni, az utóbbi húsz évben emelt 56-os emlékművek számában nem lehetünk biztosak, hiszen az ellenőrizhető 63 darabon túl szép számban keletkeztek helyi kezdeményezésre megvalósított plusz példányok.
Esélyünk sincs rá tehát, hogy a tereken és parkokban magánemberként, és ne honpolgárként érezzük magunkat, arra meg végképp semmi, hogy az úgynevezett átlagember propagandisztikus emlékművet és valódi szobrászatot megkülönböztessen. A közterek őt kényeztetik, mivel ott teljesülnek a közérthető narratíva iránti elvárásai, s mivel az emlékművek közakaratból, közpénzen és köz-sajtópropagandával nyernek létjogosultságot, nehéz is lenne az igazától eltéríteni. Talán nem kell mondani – néhány művész miatt azonban mégis -, hogy elvétve ugyan, de találhatók jó művek is a szabadban, ezek száma azonban elenyésző. Ami azonban bosszantó, hogy a műalkotásnak nem minősíthető objektum alkotója is műalkotásnak kijáró honoráriumot gombol le az önkormányzatokról, ami aztán az anyag és a kivitelezés árával, továbbá a területrendezés költségeivel megtoldva nehezen emészthető végösszeggé dagad. (A szerzővel ellentétben egyébként úgy véljük, hogy az emlékműszobrászat nem az egyetlen – bár fő – neuralgikus pont, mert idézőjeles „műveket” az egyébként kilőtt nyílként fejlődő érmészet is tud produkálni, ha emlékéremről van szó.)
E legfontosabb, mert valamilyen szempontból valamennyi társadalmi réteg által dekódolt szobrászi területet igencsak nehéz elhagyni, de, mint a szerzőnek, nekünk is haladni kell, most már a zárt körűbb, mert szakmaibb területek felé.
Már a kötettel való első ismerkedés folyamán, a képeket nézegetve feltűnik, hogy a szobrászat/plasztika hagyományos fogalmi megközelítését átlépve, nemcsak az új műfajok, mint például az installáció, de a határterületek térbeli alkotásai (alkotói) is bekerültek a feldolgozásba, így például textil- és üvegművek/művészek. Ami teljesen rendjén való, mert a bevezető erről szóló passzusában olvashatunk a szobrászi anyagok kiterjedéséről, a kő, a fém és a fa egyeduralmának megszűnéséről, illetve a gyapjú, a különféle szilikátok, a papír, a toll és a többi matéria, meg az organikus és gyártott tárgyak műalkotásba való belépéséről. Ám mindez a tudás az esszé keretein belül marad, mert később, a művész-lexikonrészben semmiféle utalás nem történik erre a színességre, így az alkotók tanulmányozása közben kizárólag a jártasak számára lesz világos, hogy ki kicsoda valójában.
Ez a cikk elején beharangozott ellentétek következménye, vagyis abból a meglepő szerkesztői műfaj- és stílusváltásból fakad, ami a bevezetőt és a lexikonrészt hasítja ketté. Mert a bevezető esszének íródott: ez nagyvonalú magabiztossággal tartalmazza mindannak esszenciáját, amit Wehner Tibor erről a témáról tud, márpedig az nem kevés, mivel évtizedek óta követi, elemzi és írja le a magyar szobrászat régebbi és jelenkori történéseit. (Aki ezt eddig nem tudta, annak elég egyetlen pillantást vetnie a kimerítő – s épp ezért, a könyv egyik legnagyobb erényének tekinthető – irodalomjegyzékre.) A főrészt viszont majd’ háromszáz oldalon keresztül lexikonszerűen szerkesztett adattár teszi ki, amelyben a címszavakat a szobrászok neve alkotja A-tól Z-ig, s ahol a tételek olyan szikár adatlajstromozásból állnak, mint a személyi igazolvány, amelyből csak az tudható meg, hogy az alany van és működik (esetleg múlt időben), s hogy látszólag egyesek sokat, mások meg keveset dolgoznak. Ugyanis az ismertetés kizárólag protokolláris, csak a tagságokat, a hivatalos vásárlásokat és megrendeléseket érinti, így aztán igen hosszú és meglehetősen rövid litániák keletkeztek, amelyek terjedelmüknél fogva különböző jelentősség-fokozatokat sugallnak egy álságos, tehát hamis mérce alapján. Egyéb szakmai kérdések, hogy hova tegyük az alkotót, a konzervativizmushoz vagy a progresszióhoz, a naturáliához, vagy a geometriához, az eredendően szobrászként működőkhöz, vagy a más műfajból kirándulókhoz – az a nem beavatott számára ebből a könyvből nem derül ki.
Igaz, hogy a könyvet nem lexikonnak szánta a szerző, a szó meg sem jelenik a címében, viszont a borítón ígérteket sem kapjuk meg, főleg ha arra számítottunk, hogy időrendben és/vagy tendenciák szerint áttekinthető összefoglalást kapunk. Javítana a helyzeten a – hasonló könyveknél joggal elvárható – bőséges illusztráció, de a képanyag esetlegessége és csekély volta, valamint a fotók szinte amatőr minősége miatt erről sincs szó.
Az ugyan pozitívum, hogy a kötet utolsó harminc oldala a kutatók számára maga a Kánaán, mert itt együtt van minden nélkülözhetetlen forrás: a ’45 utáni jelentős csoportos kiállítások listája, és a témával foglalkozó könyvek, cikkek, tanulmányok (országos és vidéki bontású) felsorolása. De ez, vagyis az adatok sokasága sem mentség arra nézve, hogy ezt a címet most lefoglalta a hivatali dalnokok gyűjteménye.