Giuseppe Tornatore vállát óriási teher nyomja, mióta második mozijával, a Cinema Paradisóval egy csapásra világhírűvé vált. Ha ma bárki az egykoron a világ élvonalába tartozó olasz film hogyléte felől érdeklődik, ő az egyetlen, akit ildomos megjegyezni. Mérsékelt túlértékeltségének oka nemcsak a hazai pálya gyenge színvonala: Tornatore az igazi kismester, aki a sokszor giccshatáron mozgó, könnyfakasztó filmjeivel egyszerre képes újra és újra bizonyítani a rangos fesztiválokon, és közben a nagyérdeműhöz szólni. A bűnügyi film műfajába tett, igen jól sikerült kirándulása után (Az ismeretlen, 2006), Baaria című opuszával visszatért kedvenc témájához – a gyerekkor emlékeinek mágikus realista bemutatásához –, de görcsös megfelelni akarása most minden eddiginél jobban meglátszik.
 Jelenetek a filmből |
A dél-olaszországi kisváros, Baaria határát egyszer sem átlépve nyerünk betekintést a Torrenuováék kezdetben szegény életébe. Az első képsorokon a gyerek Cicco cigarettáért fut, s később ez a rohanás fogja jelképezni a család generációról generációra gyarapodó tagjainak életútját is. A fasizmus alatti mérhetetlen szegénységben az olvasás szenvedélye jelenti az egyetlen kapaszkodót a kecskepásztorkodással foglalkozó Cicco számára. Majd megidéződik a 30-as évek keserves anyagi körülmények közötti szenvedése, amikor immár Cicco fiának, Peppinónak kell apja foglalkozását űznie: a világháború pusztító borzalma, amikor a felfordulásban egy kis pénzre tesz szert a város széfjéből, majd az ismét felépülő városka lassan meginduló fejlődése, amikor az igazságtalanságokat látva beáll a kommunista pártba, majd összeházasodik szerelmével, Manninával. A néhány vonallal megrajzolt karakterek, a kötetlen, olykor csapongó elbeszélésmód és a néhol meseszerű cselekmény olyanná teszik a filmet, mintha egy kissé már szenilis nagypapa beszámolóját kellene hallgatnunk életének fontosnak tartott pillanatairól. A különböző csodás elemek így otthonosan szervesülnek a történelmi korrektségre törekedő részekkel: a mindent túlélő, pörgettyűbe zárt légy, a sziklaormok a kinccsel a föld mélyén és a vissza-visszatérő jósnő egy gazdag népmesei hagyomány folytatásai.
A jelenetek laza füzérének ritmusát olyan sorsfordító események adják, amelyek világméretű folyamatok helyi leképezései: a harc a maffiával, majd a fasisztákkal, a háború utáni szegénységgel, a szabad választások idején a különböző politikai pártokkal. A gyorsan váltakozó történelmi epizódok tankönyvszagú hátteret nyújtanak csupán, komolyabb értelmezésükben a rendező nem igazít el. A cselekmény erősen önéletrajzi ihletettsége – Tornatore is egy kisváros szülötte, a filmbeli családnév feltűnően hasonlít a direktor vezetéknevére, és bizonyos jelenetek tényleg olyanok, mintha valaki emlékeiben kutakodnánk – egy ízig-vérig „így jöttem” első film benyomását kelti. Ha nem lenne a képi világ míves kidolgozottsága, akkor – a széttartó, csapongó cselekményvezetésnek köszönhetően – tényleg egy szárnyait most bontogató rendezőt sejthetnénk a háttérben. Ennio Morricone drámai hangfestésű zenéje sem segít ebben, általában a legrosszabbkor csendül fel. A fináléra már nehéz eldönteni, hogy egy kissé megfáradt művész ujjgyakorlatnak szánt blöffjét láttuk, vagy pedig egy annyira személyes történetet, amit csak annak kitalálója képes érteni és igazán élvezni.
 A képek forrása: PORT.hu |
A mesei világ megidézésével párhuzamos – a Tornatorétól mondhatni megszokott módon – a mozi mitologizálása. Az öreg pásztorok meséihez hasonlóan a mozitermek történetei is a szomorú olasz valóságot ellenpontozzák. Emellett – a Cinema Paradisóban már látott módon – a nosztalgia szimbólumai. A múlt feletti bánatos merengés ebben az esetben teljesen jogos: mert nem a Baaria lesz az a film, amelynek köszönhetően a sötét vetítőtermek ismét nézőkkel telnek meg.