A halott Buoso Donatinak felkötik az állát, a miénk viszont leesik. A kolozsváriak produkciója nyíltszíni csoda, minden ízében kidolgozott dévaj mulatság, s ami a legmeglepőbb: Purcărete rendezése meg sem kísérli maga alá teperni Puccini egyfelvonásosát. LÁSZLÓ FERENC ÍRÁSA.
Szinte tékozlóan bőséges és hosszas, ám fikarcnyit se hosszadalmas előjáték indítja a Kolozsvári Állami Magyar Színház vendégszereplését; a jó híre által jócskán megelőzött Puccini-előadás magasan indít, s a beszédes némajáték rögvest megelőlegezi az est két téveszthetetlen ismertetőjegyét: a minuciózus aprólékossággal lelkesített csapatjátékot és a megvesztegetően üde humort. A teli bukszájú Buoso Donati egykedvűen fújja furulyáját, miközben szivaccsal megmosdatják tetemét, gyertyákat gyújtanak körötte, s végül előírásos ravatali pózba merevítik a drága, tréfás kedvű halottat. S már jönnek is a rokonok, a Silviu Purcărete rendezésében megkettőzött, sőt megtriplázott gyászsereg, hogy aztán a dupla unokatestvérek és négyszeres sógornők garmadája hozzáláthasson a tornak. Szilajul megülik a tort a halottas ágyhoz tolt asztalsor mentén, tömik magukba az obligát csőtésztát, s brillíroznak a sajtreszelővel. A napsütötte délszaki komédiázás elszabadult lazzijai betöltik a színpadot, s még a széksorok között kialakított járásba is bőséggel jut belőlük.
Jelenet az előadásból
Míglen végre befut (ez esetben szó szerint) a karmester Incze G. Katalin, s fölcsendül Puccini felismerhetőségig áthangszerelt muzsikája. A társulat döntően prózai erőkből áll, s így az énekesi produkció olykor bizony csak körvonalazza a partitúrában foglaltakat, ám e tényt most még a legélvetegebb operarouék is derűs nyugalommal nyugtázzák. Az ellentételezés ugyanis fejedelmi, hiszen a Helmut Stürmer díszletei, akkurátusan összecsomagolt bútorhalmai és páhollyá emelt kanapéja körül levezényelt örökségvadászat elementárisan szellemes. A lázas sertepertében nemcsak a família ötletesen egyénített tagjai (pl. az egykori kisvárosi podestából inkontinens trotlivá aggott Bogdán Zsolt) jeleskednek, de a halott bácsi is: Bíró József mint Buoso Donati hol az ismerős bohózati tetempakolás mesterien passzív elszenvedője, hol meg maga is beleelegyedik a játékba. Így teljes családjával egyetemben az élő holttest is nekitérdel Lauretta slágerszép kérlelő áriájának, amelyet a vánkosra ereszkedő Kató Emőke sérülékeny hangon, s egyszersmind hatáskeltően ad elő. (Hasonlóképp ügyesen, mesteri háttérjátékkal, de ugyancsak esendően csendül fel az opera másik komoly vokális követelményeket támasztó áriája, a tenor Rinuccio magándala Pataki Adorján előadásában.)
Sándor Árpád
Sándor Árpád remekel a címszerepben, a játékkészség az ő esetében operai volumenű hanggal párosul. A Dante által a pokol alsóbb bugyrainak egyikébe elhelyezett végrendelet-hamisító figyelmesen eltávolítja a színről lányát (akit Puccini és Purcărete egyaránt bájosan poétikus pillanatokkal ajándékozott meg), s átveszi az örökséghajhász banda irányítását. Kéjesen tűri az ajnározást, a nőrokonok vetkőztető figyelmességét, s győzi a hullarészeg orvosdoktorok, a miópiás jegyző, s a világtalan hiteles tanúk megtévesztését.
A diadalmas halott: Bíró József
A végrendelkezési szcéna gondosan megkomponált, festőien elrendezett csúcspontjain, azaz a rokonok kiforgatásának pillanataiban a tömeges tagsággal rendelkező família lehervadását a halott burleszkesen túlgesztikulált, diadalmas örömnyilvánítása kíséri. A cselekményt mindvégig irányító és ellenpontozó szőkeparókás vamp, aki egyszer spagettivel táplálta a tetemet, máskor meg teátrális allűrdohányzással kísérte az opera lírai zártszámát, leálcázza magát, s hirtelen már két Buoso Donati áll a színpadon: Molnár Levente kosztümös animája elégedetten szemléli a fejleményeket, s a közönség meglepődését. Gianni Schicchi pedig, ahogy az meg van írva, prózára vált és fegyelmezetten alámászik a pokolba.
