Mesterségek Ünnepe a Budai várban

A hüvelykujj nem tévedésből fordult szembe a többivel, hanem, hogy a kéz ne csak „megragadni” tudjon, mint, mondjuk, a majmoké, vagy (moralizáljunk) a bankoké, de képes legyen mindenféle finom mozgás kivitelezésére is. Mert a kéz nem elsősorban klaviatúrára teremtetett, ahogy az ember sem droidnak, számítógép előtt ülő, kedv szerint lecserélhető, valódi mesterség nélküli szabad vegyértéknek. De, mielőtt az írás a féltés okán szentimentális demagógiába csúszna át, gyorsan visszatér a Budai Várban megrendezett, 24. Mesterségek Ünnepéhez, a festett tojáshoz, a nemezszőnyeghez- jurtához, a hímzett terítőhöz meg a falvédőkhöz, bőrösökhöz, kosárfonókhoz, fafaragókhoz, hangszerkészítőkhöz, csipkeverőkhöz, mert az augusztus 19-22 közti négy nap (mint az esemény honlapján itt olvasható) a „népművészet fóruma”.

A kürtöt megfújni nem egyszerű, nem elég a levegőt beleköhögni a magyar – vagy épp afrikai – állatszarvba, magadban kell képezni a hangot. Úgy heten sorakoznak az árus asztalánál, előttük vagy kilenc kisebb-nagyobb díszített tülök, és érezni, hogy ez most valamiféle próbatétel, amelyen ha megbukik valaki, nem árverezik el a lakását, nem veszíti el a személyijét, a külföldi sem a „passport”-ot, viszont enélkül autentikus puli-gazda már nem lehet az ember. Vagy valami ilyesmi. A kosárfonás az jó, az nem mélyíti a népi bűntudatot, sőt, a látogató szinte felrója a seprűkötők hiányát – ha már egyszer a régi mesterségek a felejtéstől menekedve mind a „művészet” rangjára emelkedtek. Jó, seprűkötő nincs, vagy ellovagolt az égbe. De van gyertyaöntő, aki épp azt magyarázza egy nagykalapos hölgynek, hogy nem, a viaszban nincs víz, az csak viasz, és hogy a műhelyben a víznek legfeljebb a fröccsben a helye. Kacag, és újra bemártja a folyékony anyagba a karcsú gyertyákat. Azok lassan, fejüket oldalt görbítve lógnak, hasasodnak.

Hömpölyög, megáll, vásárol, továbbhömpölyög a tömeg. Eszik, zenét hallgat a Széchenyi Könyvtár előtti téren, néptáncot néz az Oroszlános Udvarban, szagolja az ez évi külföldi meghívott, Bulgária egyik pavilonjának rózsaolajos szelencéit. A gyerekek esztergálnak, nemezelnek, gyöngyöt fűznek. Van, aki határozott céllal érkezik, parasztinget keres a Vár körül kanyargó árus-sorokon, kap is egy jól keményítettet valamelyik fogasról. Vannak, akik – a férfiak, a nagybajúszosok – a réz- vagy ezüstlapocskákkal díszített tarsolyoknál időznek; mások – a nők – a fülbevalóknál, a modern fazonú nemezsapkáknál, a pelerineknél, sálaknál válogatódnak ki a tömegből. Míg egy csángó nénike dalra fakad a portékája mögött, míg a Csurgó zenekar gyerekeknek szóló műsorát és enyhén beszédhibás „műsorvezetőjét” hallgatom (fülemben a legújabb nem-népművészeti szerzeményemmel), azt érzem, a bőségbe-kavalkádba mintha keveredett volna némi fogalomzavar, melynek következtében a „Mesterségek Ünnepe” önmeghatározása szerint egyenlő a „népművészet fórumá”-val.  Azaz a mesterség: „népi”. Hímzett, fodros, kékített, és lógó tarisznyás – mint 20 éve a magukat „alternatívra” formáló gimnazisták, meg a magyar szakos bölcsészek. (Zárójelben: a zavar további tárgyi bizonyítékai az egyes „iparművészei boltok” az ún. „iparművészeti” ruhákkal, melyek fő ismertetőjele a formátlanság, a zsákszerűség és a rosszul értelmezett „népi” idejétmúltsága. Mint mindig, most is tisztelet a kivételt jelentő tervezőknek és készítőknek).

A képek forrása: mestersegekunnepe.hu

A népi-paraszti kultúra termékei, tárgyai, értékei keresik a továbbélést. És ez jó, nagyon jó. Elég végigmenni a mesterségekre tanító iskolák standjai előtt, látni, hogy a tradicionális mesterségek nem halnak ki, pontosabban tovább élhetnek a fiatalok kezén. Csakhogy a mester akkor korrekt, ha a jövő potenciális mestereinek a mesterség alapjain túl meghagyja a szabadságát. Hogy valóban élő képviselői lehessek egy általuk éltetett mesterségnek. A művészet a kreatív továbbfejlesztés, a motívumok művészi felülírása, a tárgyak, eszközök mai újrafogalmazása. Ha ez nem történik meg, az a skanzen, az a múzeum; az dokumentáció és emlékezet. Vagy a szuvenyíros polc.

Akadt ügyes próbálkozás. Egy hajdúszoboszlói hagyományőrző csoport például a guba-készítést szemelte ki magának. Meglepetésemre nem ük- meg nagyapától tanulták a fogásokat, hanem a helyi múzeumban (!) elevenítették fel a gyapjúszövő szakmát, majd a kör tagjai hozzáláttak a „mai guba” elkészítéséhez. A Várnál kiállított mintadarabok között egészen modern, hordható darabot találtam. Szeme is volt, mint az „eredetinek”. Talán jövőre meg is lehet vásárolni, egyelőre csak mutatóba hozták a készítők, hogy lássuk, így is lehet.