Nem volt könnyű bejutni például a palkonyai faluházba, ha a heti- vagy napijegy mellé nem igényelt a látogató sorszámot is idejében, ennek ellenére minimum fél órákat csúsztak az előadások, mert megvárták a kezdéssel a faluközi Katlanbusz-járatok érkezését. Az alapélmény itt ezért a várakozás, a közösségépítés és a programról való elfeledkezés volt.
 Busz-színház. Jobb szélen: Scherer Péter |
Mindez mit sem rontott a falusi idill élvezetén, hiszen nyugodtan igazíthatta mindenki magához az időt. El lehetett ballagni népzenét hallgatni a közeli színpadhoz vagy a körtemplomhoz, esetleg bort szelektálni egyéni fogyasztási célokra a műemlék pincesorra, s ha feltűnt valahol narancssárga pólóban Mucsi Zoltán és Scherer Péter, akkor biztosított volt a rögtönzött mulatság. Kapa és Pepe, a fesztiválbohócok profinak bizonyultak közönségszervezésben is, minden járókelőt tájékoztattak egy vidám performansz keretében, hogy merre hány méter a Busz-színház, és aki jó helyen, jó időben csípte el őket, kivételes tömegközlekedési kalandban részesíthette magát. Minden nap rajtaütésszerűen szálltak fel a színészek (a Katlan Hacsek és Sajóján kívül Lass Bea, Szabó Vera, Göttinger Pál, Takács Géza és Pál András) a buszjáratra, és idegenvezetést illetve sajátos történelem- és irodalomórákat tartottak az utazóközönségnek, amely természetesen nyerített a nyers poénokon. Nekünk a Mucsi-Scherer-Göttinger trióhoz volt szerencsénk, akik Nagyharsánytól Palkonyáig tartottak közveszélyes guruló premiert. A busz két szakaszán állt Kapa és Pepe, mint két steward, és Göttinger szövegére mutogatták a vészkijáratot, vagy éppen a fesztivál történetét; benne Bérczes László pantomimikus megjelenítése óriási sikert aratott. Felszolgáltak cigarettát, bort a Scherer apuka féle balatoni (!) termésből a villányi borvidék közepén, lehetett nyerni nyalókát, volt busztakarító verseny és raboltak táskát is, amelynek a tartalmát kiárusították az út folyamán.
 Mucsi Zoltán, Katona László és Scherer Péter a Nézőművészeti Főiskolában |
Az improvizációban verhetetlen két főfigura az út végén aztán ugyanúgy folytatta a társalgást a közönséggel, egy percre sem estek ki a szerepükből, ergo az életben is nagyon szórakoztatóak. Nehéz elképzelni őket így nyáron a komoly színházi szerepeikben, Mucsit a Bárkán mint Sade márkit, vagy Scherert a Kolibri sokszoros díjnyertes Klamm háborúja című monodrámában. Főleg, hogy az Ördögkatlan „kőszínházi” programjában is két nagyon régóta repertoáron lévő komédiájuk volt megtekinthető: a tatabányai Jászai Mari Színház műsorán futó Nézőművészeti Főiskola és a Bárka műsoráról tíz év után nemrég levett, ám a Katlanban tovább élő Mulatság. Amennyiben jutott jegy a kíváncsiaknak a nagyharsányi tornaterembe vagy az említett palkonyai faluházba… Nem beszélve arról, hogy az éjszakai Az ördög nem alszik filmvetítés-sorozat is Jancsó Miklós Pepe-Kapa filmjeivel volt tele – nyugodtan állíthatjuk, hogy ők voltak az Ördög(katlan) idei (ál)arcai.
A nyári fesztiválok népszerű vendégének számít Boka Gábor, akinek előadói habitusa a vásári kikiáltóéhoz áll a legközelebb. Idén is egy hihetetlen, ugyanakkor életközelbe hozott mesével varázsolta el a gyerekeket. A János vitéz hiteles története képekben elmesélve című előadásán nem csak a gyerekek, hanem inkább a felnőttek derültek jókat, akik már legalább tíz év távlatából nézik a kötelező iskolai irodalomórákat. Hiszen Boka játéka, miközben magába foglalja a népi mesemondók harsány hanghordozását, valamiképpen az általános iskolai irodalomtanítás karikatúrája is, ahogy megjelenésében mesebeli óriásként javítja a dolgozatokat, s egy hatalmas táblán forgatja, mutogatja a mese egy-egy jelenetét illusztráló „naiv” festményeket. A népies stílusú és tónusú, de nagyon is urbánus fordulatokkal díszített szövegmondás, meg a közönséggel való incselkedő kapcsolattartás nevetésre ingerelte a nézősereget, és főleg folyamatos bekiabálásra a gyerekeket. Mire elért a sztori tündérországba és mesehőssé lett néhány kiskorú önkéntes, kiosztásra került több kiló cukor is a jó válaszokért.
 Takács Géza és Lass Bea a KeresztHuzat Társulat előadásában. Fotó: Király Adrienn |
Amire büszkék vagyunk: az egyetlen színházi bemutatóra végül sikerült beférnünk a palkonyai faluházba, és nem bántuk meg. A KeresztHuzat Társulat Szép Ernő Isten madárkái című egyfelvonásosából készített „élő rádiójátékot”. A társulat két éve alakult két ex-pécsi színész, Pál András (Magyar Színház) és Szabó Vera (KoMa társulat) kezdeményezésére, hogy a profi színházon kívül is együtt dolgozhassanak, ráadásul olyan, jellemzően perifériára szoruló műfajokban, mint a pódiumművészet (tavaly Örkény-egypercesekkel vettek részt a fesztiválon) vagy a bohózat (Mohácsi István: Francia rúdugrás, melyről kritikánk itt olvasható – a szerk). Az új produkció sem általánosan elterjedt formában készült el, tulajdonképpen egy rádióstúdióban játszódó álrádiójáték, amelynek keretében egy múlt századi kisállat-kereskedésben zajló nagyon is aktuális házasságközvetítési történeten szórakozhatunk. Pál András az alámondó rádióbemondó és a madárkereskedésbe betérő több színes karakter, Lass Bea (KoMa társulat) a házasságközvetítő pletykafészek, aki zseniális komédiás és mellesleg jól énekel, odaillő, népszerű régi slágereket. Takács Géza a kaposvári Csiky Gergely Színházból néhány madárfajt is megtestesít, de főleg a bolti főkanárit kukkoló hivatalnokot, akiről azt hiszik, hogy a bolt tulajdonosát, a vérszegény vénlányt (Szabó Vera) stíröli. Puskás Péter (a Magyar Színház zenei vezetője, az előadás zenei szerkesztője) az idegesítő papagáj, aki miközben harmonikázza a fő zenei motívumokat, a világválságot szajkózza; lám, milyen aktuális ez is így száz év után, ahogy az egész – nyilván a dramaturgnak, Miklós Melániának köszönhetően is – jól kiválasztott darab. A töredezett előadásmód, a gegekkel kevert párbeszédek, a pontos kinézések és hallgatások az asztali mikrofonok felett egyszerre idézik a múltat és mutatnak a posztmodern színházi elképzelések felé. Az idő egyben van, miközben melankolikus és mulatságos is, ahogy telik. A játéktempó pedig feszes, ahogy egy rádiójátéknál sem lehet túl sok üresjáratot hagyni, ráadásul itt még látni is lehet a szereplőket, akik félig azt játsszák, hogy nem látszanak, és ettől még esendőbbek, őszintébben hülyék. Meg az a sok díszletmadár, a giccses bagolylufitól a felhúzható vörösbegyen át a fejdíszként is szolgáló, ettől a társulatot valami kultikus madárszektára festő gumiszárnyasokig. Sok-sok visszataps a jutalom.
 Emlékezés a Cseh Tamás-esten a Szoborparkban. Fotó: Garamvári Gábor – kiserletiadas.hu (A képek forrása: Ördögkatlan Fesztivál) |
A kortárs tánc nekünk szívügyünk, és szerencsére a Katlanból sem maradtak ki eddig. Legjobb helyszín erre a villányi szoborpark. Ez olyan díszlet, amit nem lehet überelni széles e vidéken. A TranzDanz idei Lábán-díjas előadását, a Re-DNS-t ismételték meg itt, ami persze nem volt ugyanolyan, sem a tér, sem az időjárás miatt (kritikánk itt olvasható – a szerk). Kovács Gerzson Péter koreográfiájára táncolta Bora Gábor, Katona Gábor és Ifj. Zsuráfszki Zoltán a néptánc alapú opuszt, amely a roncsolt folklór jegyében fogant, Dresch Mihály, Bakai Máron és Hock Ernő élő zenéjére. Az itt érdekes módon mindahány félpercnyi szünetkor megtapsolt, több etűdből álló, a lassú mozdulatoktól a féktelen duhajkodásig erősödő, majd abból visszatérő férfimű kénytelen megszakadt a vihar miatt. De addig is lenyűgözte a nézőket, ahogy a sziklafalon az egyszerű világításban is visszaköszöntek az óriási táncos árnyalakok. Mintha Platón barlangjából a mozdulat-ideák.
Végtére is a Szoborparkban a környezeti körítés miatt minden megmozdulás, még a felemásra, sírósra, részegesre, dzsesszesre, mjuzikelesre, rock koncertesre, citerásra, flegmára, patetikusra sikerült sokszereplős fő műsorszám, a Cseh Tamás-emlékest is olyan élmény volt, hogy a széles csillagos ég adta a másikat.
Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a Pécs EKF 2010 gyűjtőlapon olvashatják.