Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

ÉLETÉRZÉS BIZTOSÍTÉKKAL

Gianina Cărbunariu: Stop the tempo! / József Attila Színház, POSZT 2010
2010. júl. 21.
Van egy generáció, amelyiknek az életélménye a globálvilág minden pontján azonos, ám a Stop the tempo József Attila színházi előadása ennek ellenére épp a nyelvében megmaradó eredeti kontextus miatt nem lesz a miénk. PAPP TÍMEA ÍRÁSA.

Tarr
Tarr Judit, Alberti Zsófia és Mohai Tamás

A darabot 2003-ban mutatták be Bukarestben a szerző, Gianina Cărbunariu rendezésében, nem konvencionális színházi környezetben; a három, a szövegben néven egyébként nem említett szereplő a premieren közreműködő színészek keresztnevét kapta. A marosvásárhelyi Yorick Stúdióban – szintén nem hagyományos térben – Sebestyén Aba rendezésében 2008 novemberében tűzték műsorra a Stop the tempót, és két ponton jelentősen beavatkoztak a darabba (dramaturg: Boros Kinga): a színlapon szerepnevek nem álltak, az eredetileg elhangzó Marius Ianuş-verseket pedig A. E. Bizottság-dalszövegekre cserélték. A névtelenségnek köszönhetően tágult a jelentés, az pedig, hogy az anarchista román költő-újságíró hazáját dühödten ostorozó szövegei a nyolcvanas évek magyar undergroundjában íródott szövegekre módosultak, praktikus okra (román-magyar viszony) vezethető vissza, ám ilyeténképp egy más korszakba és más kultúrába (is) beleágyazza a – legalább látszólagos – boldogság és boldogulás kétségbeesett keresését (kritikánk az előadásról itt olvasható – a szerk.).

A Sztarenki Pál rendezte budapesti előadás viszont hűen ragaszkodik a Koinónia kiadásában megjelent textushoz. A klubnevek teljesen indifferensek, mindegyik angol, bármelyik városban lehetnének. Problémásabbnak érzem viszont, hogy Ianuş Románia elleni kirohanása megmarad: az ország megnevezése miatt a generációs probléma helyhez kötődik, így a road theatre – szerintem – célzott közönsége, a 16-tól maximum 30-ig terjedő életkorú nézők számára az alapkonfliktus is könnyen érdektelenné válhat. A drámát Cărbunariu bukaresti szlengben írta, ehhez a fordítónak, Demény Péternek meg kellett teremteni az adekvát magyar megfelelőt. Gördülékeny ez a nyelv, jól mondhatóak a mondatok, de ami az erdélyi előadásban organikus, természetes és helyi, a József Attila Színházban furcsa szófordulatnak hangzik, ezért érdemes lett volna a fordítást nyelvileg „pestiesíteni” is.

Fotó: Simara László (A képek forrása: poszt.com)
Fotó: Simara László (A képek forrása: poszt.com)

Ahogyan a kontextualizálás egyszerre van jelen az előadásban és hiányzik belőle, úgy a zenei összeállítás is kérdéseket vet fel. Az elektronikus zenék a klubok, plázák természetes hangkulisszája, tehát a sokjelentésű elvont térben, a stilizált és koreografált mozgásokat ellenpontozva mégiscsak realista miliőt teremt, amelyben a többször bekúszó Alegría csak zavart indukál. A dalt a Cirque de Soleil azonos című produkciójához komponálta René Dupéré, műfaji megnevezése szerint „barokk óda a fiatalság energiájához, erejéhez és eleganciájához”, de feltételezhetően nyelvterületünk elenyésző kisebbsége ismeri innen, s az elsődleges forrás többnyire a Geszti Péter szövegére Oláh Ibolya által énekelt 2005-ös Magyarország. Legyen szó bármelyikről is, mindkét esetben ironikus a felhang, elveszik a jelentés, és az említett célcsoportnak, akikről és akikhez szól a történet, egyik sem jön le.

Az előadással azonban mégis tudunk menni, s ez a lomha érzékiségű, a karrier és a megélhetés mókuskerekében maga elől és után rohanó lányt játszó Alberti Zsófia, a csupa ideg, csupa elfojtott indulat fiút alakító Mohai Tamás valamint az ide-odavetett, ragaszkodásvágyát felületességgel palástoló lányt mutató Tarr Judit játéka mellett nagyban múlik Éberwein Róbert díszletén. A téglatestnek csupán az éleit látjuk, a vasrácsok között ülők majmok a ketrecben, akiket mutogatni lehet, és akik időnként rázzák a ketrecet, hogy szabadok legyenek, a megtévelyedettség elrettentő példái, a rendszer elleni lázadás miatt börtönbe zártak, vagy épp a mindennapok korlátainak fogságában tengődők; a zenei szerkezetű, ismétlésekből, egymásra válaszolgató párhuzamos monológokból építkező darab zeneiségét pedig felerősíti és láthatóvá teszi a koreográfia, ahogyan az egységek lezárásaképp és új tétel kezdeteként testtartást vagy helyet váltanak a korlátok közt.

A hősiségnek vége, ezt a világot nem lehet és nem is érdemes megváltani. A megfelelési kényszer mindennél erősebb, aki nem trendi, nem illik a képbe. Lehet a trendnek ellene menni, de tökéletesen értelmetlen, hiszen nincs más út. Az is mindegy, van-e állásod vagy csak sodródsz a világban, hogy a zombilét vagy a semmittevés tehetetlenségi ereje ellenében lázadsz. A Színház- és Filmművészeti Egyetemen idén végzett három fiatal láthatóan érti, miről beszél, az előadás azonban, hiába a hevesen szikrázó lámpa, mégsem veri ki a biztosítékot.

Kapcsolódó cikkeinket és a fesztivál támogatásának adatait a POSZT 2010 gyűjtőlapon olvashatják.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek