Hans Belting: A hiteles kép
2010.08.03.

Médiavezérelt társadalmunkban, a mindent átható vizualitás korában kulcsfontosságú tisztáznunk, hogyan dolgozhatjuk fel és érthetjük meg a képek létmódjait és történeteit, bonyolult kapcsolatukat a nyelvvel, valamint azt, ahogyan használtuk és használjuk őket. MILIÁN ORSOLYA KRITIKÁJA.

E kérdések szétszálazásáért, alapos vizsgálatukért a méltán neves német művészettörténész, Hans Belting eddig is sokat tett. A Kép és kultuszban elképesztő filológiai precizitással dolgozta fel az ikonok elméletét és használatuk gyakorlatát a késő antikvitástól a reneszánszig, A művészettörténet végében a művészettörténet(-írás) újraértését kísérelte meg, a Kép-antropológiában pedig az újabb, meghonosítani kívánt, „képtudományi” szemléletmódhoz híven a képeket az apparátus/médium, a test és az őket övező diskurzusok összefüggésrendszerében helyezte el. A magyar nyelvre példás gyorsasággal fordított, korszakos jelentőségű művek után a kép-antropológia vizsgálódási irányát folytató, ám a „kép és kultusz” késő antikvitásbeli és kora újkori kérdésköréhez visszanyúló, azt jellegzetesen beltingi módon folyamatosan mai jelenségekkel, mai példákkal összefűző kötettel lettünk gazdagabbak.

Szinte kórosan vágyunk rá, hogy a kép hiteles legyen. Ha már egyszer kép, akkor az igazságot mutassa” – jelenti ki Belting (9.o.), arra a magatartásunkra utalva, amellyel a képekhez korokról, tettekről, emberekről tanúskodókként közelítünk. A képeket gyakran úgy kezeljük és használjuk, mintha bizonyítékai volnának a rajtuk kívül álló dolgok, jelenségek létezésének, jóllehet ezek a dolgok és jelenségek csupán utalásként, technikai eszközökön és médiumokon, továbbá emberi testeken és tekinteteken átszűrve, afféle visszfényként jelennek meg a képeken. Bár a kibernetikus technológia a digitális médiumok végtelen sokszorosíthatóságával és módosíthatóságával a képi szimuláció soha nem látott eszköztárát teremtette meg, az illuzionizmusra és a manipulációra jócskán lehetőséget kínáló jellemzőiknek pedig (többnyire) tudatában vagyunk, mégis, vizuális szkepszisünk ellenére, folyton igaz tanúságot várunk el a képektől. Egyfelől azt, hogy igazolják a létünket és történetünket, vagy másokét (pl. igazolványfotók, családi fotók), hogy hű segédekként mutassák meg azt, amit a saját szemünkkel nem láthatunk (pl. orvostudományi és biológiai képek, híradók). Másfelől elvárjuk, hogy mások belső képeit, fantazmáit és sztorijait hozzák elénk azért, hogy kábulatba és ámulatba ejtve elmenekítsenek a mindennapokból (pl. fikciós filmek, számítógépes játékok).

Megörökítő, tájékoztató és szemkápráztató szolgálatokra tartunk igényt tehát, s miként Belting rávilágít, a képekhez fűzött ilyen meghitt viszonyunk korántsem a fényképezés vagy a technikai médiumok feltalálásával és elterjedésével jött létre. A képkészítés kialakulását Belting az archaikus kor rituális praktikáihoz köti, amennyiben a képekkel az idő legyőzésére, a távollevők (holtak, istenek, stb.) megjelenítésére és tovább éltetésére, mágikus megidézéseikre és átlelkesítésükre törekedtek. A képek és a vallások, a látványok és a kultuszok így az emberi kultúrák kezdeteitől fogva egymással szimbiózisban élnek, A hiteles kép eszmefuttatásai pedig meggyőzően mutatják ki, hogy a mai, döntően szekularizáltként jellemzett nyugati kultúrában az évezredes meggyőződések, hiedelmek a képekkel kapcsolatban továbbra is meghatározóak. A kép- és bálványimádás, a képrombolás, a szavakkal szelídítés vagy fölénybe kerülés, a képek birtoklásáért és - vallási, politikai, gazdasági - hasznosíthatóságukért, egyáltalán a képi megjelen(ít)ésért folytatott harc, avagy a „képek politikájának” (W. J. T. Mitchell) ősi attitűdjei, amelyeket Belting ebben a munkájában főként a Krisztus-képek és a zsidó-keresztény eszmerendszer képvitáinak történeteire figyelmezve vizsgál, nem tűntek el, mindössze más terepen, más médiumokban, másféle médiumokért zajlanak. Vagyis, ahogyan Bazsányi Sándor megjegyzi, „A hiteles kép is úgy beszél a Krisztus-ábrázolások korszakfüggő példáiról, hogy közben mindvégig a teljes zsidó-keresztény kultúra vizuális mezejéről, azon belül a kortárs vizuális kultúra önmegértésének esélyeiről van szó.”

A „hiteles képről” elmélkedve Belting nem a képi ábrázolás naiv, mimetikus felfogására alapoz, amely a képeket a valóság mindenkori hű tükreiként gondolja el. Jean Baudrillard szimulákrum-elméletére támaszkodik, mely szerint a „régi” reprezentációk lényege a szimulációs helyettesítés: a képek szimulálják, a hasonlóság által jelenlevővé teszik modelljeiket. Egy hosszú folyamat eredményeként azonban a modernitásban az ábrázolt-ábrázoló közti viszonylatban egyre kevésbé lesz fontos az eredeti tárgy, maga a szimuláció válik hangsúlyossá. A képek „hitelességével” kapcsolatban „ma már csak olyan garanciát követelünk a képek előállítóitól, amelyek kizárólag az előállítás ellenőrizhető folyamatán alapszanak” (16.o.).

A képek olyan mértékben „hitelesek”, amennyire nézőik „hitelt” (érdeklődést, hitet, érdeket) adnak nekik. A Veronika-kendőket, a torinói leplet, a reformáció szó-kép csatározásait, a protestáns és katolikus ikonomachiákat egyaránt izgalmasan tárgyaló, gazdagon illusztrált, akár detektívtörténetként is fogyasztható könyvnek bízvást hitelezheti figyelmét mindenki, aki képekben és hitekben érdekelt.

Vö. Bazsányi Sándor: "Testének temploma" - és arcának tükre 
- ts -: A Jézus Krisztus-kód 
Almási Miklós: A képvilág paradoxonai

Cím:  A hiteles kép,  Szerző:  Hans Belting,  Kiadó:  Atlantisz,  Kiadás éve:  2009,  Terjedelem:  320 oldal,  Ár:  3990 Ft
Megítélt támogatás: 850 000 Ft
Támogató: Ismeretterjesztés és Környezetkultúra Kollégium
A kötet megjelentetésére (2008)