Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

A SZESZCSEMPÉSZ ÉS A HALOTT BÁRÉNEKESNŐ

Tiszta kosz / Thália Színház, POSZT 2010
2010. júl. 1.
Lelkitakarítás-dráma, különös zenés gyászdarab, amely lehetne akár könnyed, szentimentális párkapcsolati Broadway-show is, ha Póka Angéla hangja nem parancsolná le mindenről a púdert, és Szabó Győző nem volna ennyire tehetséges bohóc. SISSO KRITIKÁJA.

„Hétköznapi történeteket mesélek. Foglalkoztat a nyelv, az anyanyelvem, bár néhányan felrótták nekem, hogy csak a felszín. Így lettem felszínes író. Kevésbé irodalmi. (S a focit sem szeretem.)” Így vall magáról Cziczó Attila fiatal író, akinek drámaíróként és a Fészek Színház rendezőjeként is feltűnt már a neve (KÁélet, Romantika-búbánatos cigánymese). A felszínes író az ő értelmezésében azt jelentheti, hogy „egyszerű”, férfiről és nőről szóló történeteket ír. Lelke rajta. Galambketrec című, huszonegy novellából álló kötete a párkapcsolatban élés, a párkapcsolat kialakítás, a párkapcsolati kín témája körül forog. 

 

Jelenetek az előadásból
Jelenetek az előadásból
 A Tiszta kosz című írása, amely Bagota Edit átiratában került színpadra, szintén egy párról szól. Elég furcsa párról, amelynek a férfi tagja élő vagy félhalott, egy amerikai kocsmatöltelék, néhai szeszcsempész, aki monologizál az aranynapokról, amelyek jórészt a szerelméhez kötődnek, a híres dzsesszénekesnőhöz, aki meghalt valamikor, valahogyan.
 
A rendező Rohonyi Gábor jól ráérzett, hogy ha a darabban egy valódi dzsesszénekesnő, jelesül hazánk legjobbja, Póka Angéla játssza a másik szerepet, akkor neki nem szabad színészként megnyilvánulnia. Így lesz különleges maga a színrevitel, egy kocsmabelsővel, ahol a pultos láthatatlan, a Férfi csak úgy beszélget vele, mint egy szellemmel szokás, többnyire delíriumos, szeszgőzös állapotban. Nem tudni, hogy záróra van vagy éppen nyitás. A három zenész élőben játszik a színpadon, és talán az ő játékuk meg a szájharmonikás hajléktalan karaktere kissé suta, de az atmoszféra ettől még megteremtődik. Ebben a világítás is szerepet játszik, meg a patinás falak, de az egész előadás alatt olyan érzése van a nézőnek, mintha egy sötét, elmosódott körvonalakkal rendelkező templomban volna. A zenés pub mint templom metaforája életre kel.
 
Póka Angéla és Szabó Győző
Póka Angéla és Szabó Győző
A Férfi a zenészekkel is kommunikál, beszélget velük, mesél élete nőjéről, meghívja őket egy italra, megveregeti a vállukat, azok bele-belecsapnak a hangszereikbe, aztán egy-egy hosszabb monológ után játszani kezdenek. Ekkor a harmincas éveket idéző ruhában rendre megjelenik a színen a Nő, aki addig csak egy korabeli plakát, illetve egy azt mímelő vetített kép formájában volt jelen a kocsma falán. A legendás bárénekesnő szelleme aztán beteríti hangjával a teret. Sorra hangzanak fel a klasszikus, sztenderd, népszerű dzsessz dalok, a Mary Jane, a Dirty Pearl, az Ain’t Nobodys Business vagy a God Bless the Child. Nagy Szabolcs zongorázik, Szász Ferenc gitározik, és Szabó Tamás időnként lenyom egy szájharmonika szólót is – világos, hogy hangszerének mestere.
 
Póka Angéla nem hibázik, mindent belerak az éneklésbe, született profi, és miután mezítláb körbebattyog a színen, tesz néhány instruált, féltő, aggódó női mozdulatot hajdani szerelme felé, aztán kitűnik a képből és újra a Férfié a terep. Gondolhatnánk, hogy Póka Angéláéhoz képest Szabó Győző hangja majd halványan szólal meg, de nem, ő is énekel, illusztrálva a sorsát, igazán férfiasan, például a Cocain és a Like a Hobo című dalokat. Szem nem marad szárazon, hol a nevetéstől, hol a meghatottságtól. Időnként teljesen úgy játszik, mint Harvey Keitel a Paul Auster könyvéből készült Lulu a hídon című filmben, aki történetesen egy dzsessz trombitás, de igazából nem hasonlítható senkihez. Beszéde, éneke és mozgása olyan vén bohóc karakterét teremti meg, akinek elég jelen lennie egy helyen (adott esetben egy kocsmában) ahhoz, hogy szórakoztassa az embereket, a nő után való „férfias” nyüszítése pedig nem nevetséges, hanem szánni való és felemelő is egyben, hiszen elhiteti, hogy létezik örök szerelem. Ahogy léteznek örökzöld dallamok. A Férfi kényszerképzeteit is úgy hallgatjuk, mintha velünk történt volna meg, vagy egy kalózkapitány mesélné őket egy kellemesen részeg éjszakán.
 
Fotó: Puskel Zsolt. A képek forrása: PORT.hu
Fotó: Puskel Zsolt (A képek forrása: PORT.hu)
„Nem vagyok nemes lelkű. De a szerencse, az mindig megtalált. Meg ám, basszameg! Alaszkában ekkora aranytömböt találtam! Buenos Airesben a Tangó királya voltam. Fokvárosban zulu varázsló lettem, Tokióban a Gésák védőszentje. Berlinben klezmert zenéltem a Vilmos téren, Londonban kelta dalokat énekeltem Trafalgar Square-en, Erdélyben csárdást jártam a vámpírokkal, Rómában a Colosseum császára voltam, Rióban a karnevál istene, Tibetben a földön jártam, Melbourne-ben a vízen, és Macao-ban… Macao-ban a fehér, a hófehér úton mentem végig, minden reggel, a felkelő nap fényében megcsillanó, párától ködös áldott reggeleken.”
 
Miközben ezek a „férfi” monológok elhangzanak, ellenpontozva vagy éppen megtámogatva a finom „női” jelenlétet, a hangszerek úgy lépnek be egy-egy szövegrésznél, aláfestő zeneként, hogy fokozzák az izgalmakat. A feszültség pedig végig fennmarad, a végén persze duettben oldódik fel, hogy ne legyen mégse sírás, hanem legyen inkább tapsvihar, mint egy koncert után. De azért mi tudjuk, hogy színház volt ez mégis, mert a jó színész mindenből, még a meghajlásból is jó színházat csinál. 
 
Kapcsolódó cikkeinket és a fesztivál támogatásának adatait a POSZT 2010 gyűjtőlapon olvashatják. 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek