Ha azt olvassuk: 1987. február 23-án tartották a Tompa Gábor rendezte kolozsvári Hamlet premierjét, az annalesek nélkül is mérget vehetünk rá: éppen akkor. A dokumentáló alaposság fontos hitelesítője a krónikázó – s egyben fantáziáló –, szaggatott történetnek. Az Ono fejezetből kiderül: „a filológia szakos [kolozsvári] iskola új diáklánya” csak névrokona a rendező Tompának (szerepel viszont majd később egy író-rokon Tompa, az Édes Pistám! levélbeli megszólítottja). E beszövések esetében nem egyszerűen adatemlékekről van szó. A Hamlet színészeinek többsége például fokozatosan elhagyja a társulatot, kényszerűen máshová (Magyarországra) települ. A serdülő leány utoljára – az Egérfogóban – Claudius alakítójának könyörög: „Nem mehetsz el”, „Hamletet mindenki tud, de Claudius, nélküled nincs, nem játszható tovább az előadás”. Elment Claudius is (az olvasó pedig eltöprenghet: Claudius megformálója azóta már visszatért, 2008-tól kezdve ismét a sétatéri színházban játszik). Más kérdés, hogy ezen emlékeknek feltétlenül elő kell-e hívniuk a Shakespeare-tragédia erdélyi játszásmúltjának oly számos tényét, mint ahánnyal itt aprólékosan módunk van szembesülni. A Hamlet-visszapillantás önjellemzésével legalább is egyenértékű a Korához képest epizód, az amatőrszínházi eufória, melynek katalizálója, a színész-szobafestő-színháztörténész, a későbbi emigráns, Ö.D. is másodpercek alatt fellelhető a világhálón (talán tévés portréfilmjeiből, estjeiről is dereng intellektuális fehérizzása): Stockholmból „egyszemélyes magány színházának” tizennégy összeállítását kínálja „a világ bármely szögletében” élő magyaroknak.

Az sem döntő kérdés, miként helyeződik A hóhér háza az ugyancsak erdélyi (marosvásárhelyi) származék, ugyancsak a harmincas éveiben járó Dragomán György az apaalaknak ugyancsak fontos szerepet szánó, ugyancsak novellisztikusan tagolt, nagysikerű műve, A fehér király (2005) mellé. Evidens – de csak szüzsé- és díszletszinten mutatkozó – rokonságuk megfontolandó, mégsem lényegszerű összefüggés. Mindkettő gyermeki-ifjúi szemszögű látlelet a diktatúráról – „az arany történelmi korszakról” –, melynek sötét pecsétje „megteremtőjének hosszú, 7 + 9 betűs neve”, „plusz az a bizonyos farkinca az ,s’ alatt”. Tompa Andrea szívesen és erős prózapoétikai haszonnal alkalmazza az ilyesfajta kódolásokat, körülírásokat, jeleket. A kiterjedt név- és vendégszöveg-háló szép számú román (és egyéb) nyelvi eleme a könyv szociolektikusan is érett stilisztikáját tovább gazdagítja, érdekes fénytörésekbe állítja.

Az egymondatos építésű fejezetek e sajátos beszédmódja már valóban lényeges tényező. Színikritikus is írt a közelmúltban igen hosszú, egyetlen összetett mondatra emelt esszéportrékat, női szerzői néven elhíresült kortárs prózaíró is visszhangos erotikus regényt. Nem példa nélküli ritkaság az óriásmondat kiaknázása. Tompa Andrea jó érzékkel, muzikális belső hallással meglelte-megalkotta a saját egyetlen mondatait. Néha kissé belegabalyodik a konstrukcióba (töltelékszavakat ismétel, a kitérőket követően olykor-olykor nehezen tér vissza a fősodorba, a mondatok képét esetleg túlzottan átmozgatja kurziválásokkal, írásjelekkel), mégis jó döntést hozott, és szuverén megoldást vetett be. A harmincnyolc fejezet harmincnyolc mondatának áramán utazva elevenen érkezik a félmúltból az ellentmondásosnak látott kolozsvári létmód, szellemiség átörökítésére is vállalkozó fejlődés- és családregény. Pontos, néha kegyetlen rajz a családtagokról, még pontosabb – és sokkal kevésbé kíméletlen – „a lányról”, aki mint alany nyelvtani értelemben nemegyszer ki-kiszorul az elsősorban róla szóló mondatokból, éppen ezzel a lebegéssel, alakuló kontúrossággal mutatva be lényegi, kereső-kétkedő, felajzott, koncentrálódó önmagát.

A Kalligram újdonságát kérdőre lehet vonni a regényt alkotó, füzéresen sorakoztatott elbeszélések koherenciájának, kapcsolódásának néha kísértő hiányáért, viszont öröm, élvezet az olvasónak az összességében jól megművelt epikai televény, melyből – a szabadsághiány végeérhetetlennek tűnő szorongatása ellenére – végül egy, a maga tartalmas jövőjére kész, rokonszenvesen sokarcú fiatal nő támad.

 

Vö. "Visszaperelt emlékezet" / Szegő János interjúja Tompa Andreával 

Deczki Sarolta: Lányregény, hóhérral 

Szerző: Tarján Tamás