Egy idő után tényleg azon gondolkodom, hogy mi tarthatja ott az embereket. Nem mintha a „színházi társasjáték” műfajmegjelölésű előadás nem lenne jó, vagy nem teljesítené be a vállalásait, amelyekről Kárpáti Péter író, rendező, „főszervező” még a kezdés előtt tájékoztat bennünket. Köszöntésünk ily módon jóval több egy kedves gesztusnál, hiszen a beavatás nem egyszerűen a nézői bizalom elnyerését szolgálja, hanem megalapozza azt a közös szabályrendszerre épülő szövetséget, ami a játék működésének feltétele. Kárpáti ugyanis elmondja, hogy hogyan kell néznünk, s ezzel egyrészt a segítségünkre van, másrészt ki is védi az előadást.
 Vándoristenek a diákközönséggel. Stork Natasa és Nagy Zsolt |
A Vándoristenek először is nem előadás, hanem egy folyamatos műhelykísérlet eredménye. Nincs klasszikus értelemben vett, előre megírt történet és nincsenek szerepek, hanem a színészek improvizációja alakítja az eseményeket. Ez az improvizációs módszer azonban különbözik a Beugró című műsorból ismert bravúr-technikáktól, s lényege – a kísérlet lényegeként – éppen nem a gyorsaságban és a versengésben ragadható meg, hanem az életszerűségben. Azaz estéről estére adott egy kerettörténet, amelyből a színészek csak a szerepszemélyiségükre vonatkozó részleteket és szándékokat ismerik, a másikét nem – hasonlóan, mint az életben. Saját nevükön jönnek-mennek a fiktív történet valós terében és idejében, amelynek mi is részesei vagyunk. A szórólap szerint a nézők a vándoristenek, akik afféle néma tanúkként vannak jelen, s nem zavarva a játékot, szabadon mozoghatnak. A játszók célja, hogy felgöngyölítsék és tovább írják közös történetük szálait, amelynek során nemcsak szerepből reagálnak egymásra, hanem a saját mondataik, habitusuk, személyiségük és ambícióik által civilként is – ennek ideje pedig nem szabályozható mesterségesen. Kárpáti szavaival a játék az élet ritmusát követi: a történések kilencven százalékban unalmasak, s ha filmet forgatnánk belőle, ezeket semmisítenénk meg, a maradék tíz százalékban viszont megtörténhet a lényeg. De vajon ez kinek mit jelent, ha (isteni/angyali jelenlétünket cáfolandó) a játszókkal ellentétben mi sem a történetről, sem annak valóságvonatkozásairól semmi biztosat nem tudunk? (Ilyen értelemben a vándoristenek elnevezés sokkal inkább illik a történeteket kitaláló, szervező, megosztó és az előadás ideje alatt felügyelő és – telefonon, sms-ben vagy akár közbeszólással – irányító rendezőre és dramaturg társára.)
 Kárpáti Péter |
A Vándoristenek tulajdonképpen semmilyen tekintetben nem hagyományos színház. Például nem színházi térben játszódik, hanem a valóság „talált terei”-ben, amelyek azonban vagy egyáltalán nem hétköznapi helyszínek, hiszen normális esetben nem jutna eszünkbe odamenni (Pesten főleg a Fogasház üres lakásaiban, Pécsett a Bóbita Bábszínház belső udvarból nyíló szolgálati lakásában zajlanak az események), vagy az akciók színházi volta (szervezettsége, nézettsége) avatja őket különleges helyekké (kávézók, közterek, utcák stb.). A titokzatosság, a „földalattiság” és az alternativitás misztikuma – nemcsak egy adott szubkultúra illetve a szakma köreiben, hanem a csapat előző előadásának, a Szörprájzparti sikerének köszönhetően egy szélesebb közönségréteg esetében is – nagy vonzerővel bír, amit a szóbeszéd útján terjedő városi legendák hatékony „propagandája” is táplál. Ezekben a speciális terekben természetesen nincs szokványos nézőtér, a földön ülve, vagy székeken, ágyakon tömörülve, állva vagy guggolva követhetjük az eseményeket, ilyen formán a zsúfoltság a kényelem, a láthatóság és a hatás ellen dolgozik – a szervezők mégis igyekeznek minél több embert elhelyezni, s mintha bennünk is jobban működne a szolidaritás. Így nemcsak egymáshoz kerülünk fizikailag irreálisan közel, hanem a játszókhoz is, aminek szintén varázsereje van. Ráadásul a színészek (kvázi)civilben lépnek közénk, amitől úgy érezzük, egy valóság-show kukkolóiként beleláthatunk az életükbe. Hagyományos értelemben vett sztárok (celebek) viszont nincsenek a színlapon, és noha a névsor igen ígéretes, az állandó (fő)szereplő Nagy Zsoltot leszámítva ott, élesben derül ki az aznapi játszók személye. Már ha minden néző számára egyértelműen kiderül. Ugyanis a módszer akkor működik különlegesen jól, ha a közönség nem ismeri (fel) a színészt, és/vagy nem tudja eldönteni, hogy „beépített” akciót lát-e, vagy sem. Úgy hírlik, Pécsett a diákszínjátszó közönségnek tartott előadások egyikén Csányi Dávid személye oly mértékű interakciót váltott ki a nézőkből, hogy a történet teljesen új irányba lendült…
 Bánki Gergő, Stork Natasa és Nagy Zsolt. Fotó: Simara László (Forrás: poszt.com) |
S hogy az egész mégis mitől jó? A pécsi estén lassan csordogál a nem túl izgalmas történet. Rengeteg a szúnyog, próbálunk halkan csapkodni magunk körül, mígnem Terhes Sándor egy jó pillanatban be nem játssza a rovarokat, s ettől oldódik a légkör. A fikció szerint Nagy Zsolt a színészt alakítja, aki a Bóbita vendégszobájában tart előadást a POSZT-on, s előtte felhívja egy ismerősét telefonon. Nem tudjuk, hogy az illető beavatott-e, mindenesetre jobban esik azt hinnünk, hogy fogalma nincs arról, hogy közel hatvan ember hallgatja lélegzetvisszafojtva a szavait (Krisztiről annyi derül ki, hogy szintén színész, szabadúszó és épp Békéscsabán van a családjával). Terhes régi barátként érkezik Zsolthoz a lányával, Angélával (Stefanovics Angéla), akit elküldenek sörért a boltba. Megtudjuk, hogy a találkozás apropóját az adta, hogy Angéla anyja, Natasa elhagyta őket, akinek a lány születése előtt viszonya lehetett Zsolttal. Felidéznek egy régi bulit és egy közös nótát, az Alain Delon szeretnék lenni kezdetűt (amit gyors közvélemény-kutatásom szerint a jelenlévő nézők napokig dúdoltak), amikor az udvarban megszólal a dal, s lassan mindannyian kimegyünk. Meglehetősen sok idő telik el, amíg rájövök, hogy időugrás történt, Zsolt és Sanyi fiatalkori énjeikkel (Csányi Dávid és Bánki Gergő alakításában) találkoznak azon az estén, amikor kitudódott, hogy Natasa (Stork Natasa) terhes. Zavar és sok mulatságos pillanat adódik abból, hogy Angéla az egyetlen, aki egyszerre és egy személyben van jelen mindkét idősíkban. A macskanyávogásoktól kísért kellemes estén azonban túlságosan szétszóródik a hang, s talán csak az akcióhoz közel állók hallanak mindent a beszédből.
De valójában nem is ez a lényeg, hanem hogy a játékidő egésze alatt összeálljon a (közös) történet. A néző szeretné kilesni a születés pillanatait, ezért igyekszik minél jobban tetten érni a történetszövés folyamatát. Mivel nincs megírt szöveg, a szereplők nem tudják előre, hogy partnerük mit fog mondani, reakciójuk a magánember és a szerep határán egyensúlyoz. Előbbinek a saját életéről, utóbbinak a történet részleteiről (is) vannak ismeretei és a cselekmény alakulását érintő szándékai (miközben tudja, hogy a többieknek egészen más ismeretei lehetnek, így nem lehet biztos abban, hogy a másik civilből vagy szerepből reagál-e). Ha jól figyelünk, egy-egy gesztus, hangszín és tekintet elárulja a játszókat, amely jelekből rekonstruálhatjuk, hogy ki mit tudhatott előre, s ezek találkozásából hogyan és miért alakult úgy a történet, ahogy alakult. Ha pedig ismerjük, vagy visszatérő nézőként az előadás történetein keresztül „megismerjük” őket, árnyaltabb és színesebb lehet a kép – noha biztosat akkor sem tudhatunk. A saját történeteinket ugyanis mi írjuk, hasonlóan „improvizatív” forgatókönyv szerint – egy életen át tartó (ön)ismereti játék részeként.
Kapcsolódó cikkeinket és a fesztivál támogatásának adatait a POSZT 2010 gyűjtőlapon olvashatják.
Vö. Akcióban a Vándoristenek / Rick Zsófi riportja az alkotókkal
Tóth Gellért: Talán soha nincs vége
Rákóczy Anita: Leforrázva