Bár be kell vallanom, hogy az első nagyjából tíz perc elég ijesztő. Ugyanis a kifejezéstelen fehér maszkot viselő, robotszerűen mozgó fehérruhás táncosok megjelenésével arra utaló magatartást tanúsítanak az alkotók, hogy talán jogdíjokok miatt más címen, de tulajdonképpen a We Will Rock You-t, az egyik legbutább és leginkább izzadságszagú jukebox musicalt fogjuk látni. Abban a pillanatban, amikor a tíz táncos teste így-úgy hajolva és nyúlva a GAGA szót adja ki, a recenzens minden reményét feladja. Aztán mégis fordul a kocka.
Mert hiába követi valóban szinte pontosan a The Queen Show Must Go On címre hallgató, műfaji megnevezésében „színházi koncertshow sztárelőadókkal” az említett musical dalainak sorrendjét és a dalok felépítését – tehát ami ott duett, az itt is, illetve a hat énekes körülbelül olyan elosztásban kapja ezen a színpadon a dalokat, ahogyan azt a musical szerepei kívánják –, szerencsére nem akarnak dramatizálni, nincsenek ostoba összekötőszövegek az egyes számok között. Nyugodtan nevezhetjük emlékkoncertnek is az estét, mert a hangsúly a zenén és az előadókon van.
 A kép illusztráció |
A táncosok szerencsére többnyire nem a dal történetét mesélik el vagy illusztrálják, hanem vizuális elemként működnek. A koreográfia Tihanyi Ákos munkája, aki a tőle megszokott dinamikát hozza, bár számomra hamar egyhangúvá lett a felsőtest és a karok egyféle, robotokat és óramutatókat idéző mozgása. A látvány is hasonlóan felemás. A fények élvezetesek és izgalmasak, a vetítés viszont hol image-szerű, hol pedig szájbarágós vagy blőd. (A látványt Madarász János „Madár” tervezte.) Ötletesnek gondolom a Somebody to Love-hoz tartozó arcnegatívokat, de az A Kind of Magic kék alapon felvillanó csillagocskáit bugyutának. A These Are The Days of Our Lives alatt az esőcseppekben feltűnő pop-rock ikonok Elvis Presley-től Kurt Cobainig, Buddy Hollytól Michael Jacksonig (enyhe nevetés a nézőtéren), és természetesen Freddie Mercuryval pedig amellett, hogy unalmasan utalnak a szám klipjére, rémesen giccsessé teszik a számot. Arra is ügyelhettek volna, hogy legalább időrendben jöjjenek egymás után a képek, vagy ha random tűnnek fel, ne legyenek ismétlődések.
És akkor az előző mondatzáró írásjellel be is fejeztük a kifogások listázását. Pörög a műsor, a zenét szolgáltató Hungarian Musical Band profin húzza, néhány gerjedés ellenére a hangosítás többnyire élvezhető – az, hogy némely dalok szövegét nem érteni, nem rajtuk múlt: egyik Queen-klasszikus üresjárat nélkül követi a másikat. Erőteljesen, jó ritmusban rendezi Harangi Mária a show-t, művészkedés, nőies finomkodás helyett praktikusan lebonyolít. Mészáros Árpád Zsolttal megérkezik az energia a színpadra, az I Want to Break Free svungjával rögtön össze is töri az egyik díszletelemet, Vágó Bernadett a színházi naivák után a dalok megkövetelte dögös dívaszerepben remek, Koós Réka tupírozott vörös hajával meg egy vamp amazon (opcionálisan Killer Queen). Csengeri Attila szokásos eleganciájával tölti be a teret, hangját azonban helyenként elnyomja a zenekar. Végvári Eszter viszont nemcsak az irdatlan mennyiségű póthaj miatt (körülbelül annyi, mint amennyit a Lady Marmalade klipjében Christina Aguilera kapott) vehető észre, Csordás Levente pedig inkább bájosnak hat, mint átütően férfiasnak.
Míg a meghirdetett – hét óra – és a tényleges kezdési időpont – fél nyolc – között néhány türelmetlen, de erőtlen tapskísérlet hasított bele a kezdődő kánikulától elpilledt nézők kissé álmos zsongásába, és udvarias, tartózkodó várakozás lett úrrá az életkorban a kisiskolásoktól a nagymamákig terjedő nézőseregen, másfél óra elteltével feledve a nap fáradtságát, a nyári hőséget, no meg a produkciót megelőző késést, mindenki lelkesen és felszabadultan tapsolt. Nem szedték szét a PVSK-csarnokot, de ha szabadtéren van a koncert, biztos vagyok benne, hogy nem ültek volna olyan decensen.
Kapcsolódó cikkeinket és a fesztivál támogatásának adatait a POSZT 2010 gyűjtőlapon olvashatják.