Már a múzeum bejáratánál, kőszobor ormán, mozdulatlanná dermedt nimfa fogad. Egy másik épp most perdül a járdán végig a közeli fáról lecsüngő különös hang-szerek fémes kondulására. Hajladozik, forog, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga: szombat délután lenge fehérben – a látogatók bámész pillantásairól tudomást sem véve – egy múzeum kertjében nimfáskodni.

Beljebb, zárt kiállítótérben hófehér házsor, nyíló ablakokkal és ajtókkal. Egy szűk, kaviccsal felszórt sikátorban múmiák foszló gyolcsruháját viselő vékony férfialak lépdel. Ha megállsz a kivágott lábnyomba lépve, épp a szemébe nézel. Nehéz viselni a pillantását. Tovább. Mindenfelé azok a papírlapból kivágott, számozott nyomok. És az élő emberszobrok. Van, amelyik mégsem él, amelyiknek kőarca beledermedt a házfalak s az utca várakozó, fehér csendjébe. Különös… az egyik, hosszú aranyhajú nő-szobor (az élettelen fajtából) hófehér virágot tart, a szemben vele tükörképszerűen elhelyezett mása vöröset. A lány(ok) néma találkozójának élő részese a háttérben mozdulatlanul álló Angelus Iván, a Budapest Tánciskola vezetője. Tovább. Arcok: dús ezüst szakállú férfi, egy gyermeklány, egy idősödő kontyos asszony, egy komoly tekintetű szemüveges férfi (talán Szabó Lőrinc, a költő?)… És megint a lábnyomok. Nekünk kínálják magukat, vagy a szobrok szálltak le talapzataikról, és kószálnak ebben az álomszerű, csend-zene átjárta jövő panoptikumban (már ha a jövőre valóban emlékezni lehet).

Schaár Erzsébet: Utca (Forrás: jpm.hu)

Sok bejárót enged magába a több mint harminc éve elhunyt szobrászművész, Schaár Erzsébet Utca című installációja, a pécsi „Múzeumutca” állandó darabja. Az idő, a mintegy öt óra, amivel szabadon gazdálkodhatunk kint és bent, az élő és élettelen alakok, a betöltött majd üressé váló hely között, elandalít, lelassít, meditáltat. Jó barangolni, jó, hogy a táncosok nem táncolnak, csak rezzenéstelen arccal állnak, mint a szobortársak. A mozgó, táncoló test plasztikája szoborszerű, a moccanatlané várja a mozgást. Nyom-talanul vagy nyom-mal, olykor mégis megindulnak, és új talapzatot keresnek. Hideg van, mint a kriptában. A szobrok fáznak. Olykor eltűnnek szabad-napozni a zöldbe, a kertbe, hogy aztán majd visszategyék testüket a talapzatot imitáló textil oszlopokba, fejükkel kőportrékként magasodva elő. Az Utca – plusz, mínusz nimfák és nimfiúk (ahogy azt az egyik faun magáról megjegyezte) – igazi lakói azok a művészek, akiket a szobrásznő megformázott.

Tovább. Nem csak a szobrok fagynak át. A szabadban még mindig a faunok szökellnek, egyikük épp maga után csábítana egy látogatót a hátsó kertbe. Nyakát a napsütötte rét felé tekergeti. A biciklis hölgy veszi a lapot, de tétovázik. Biztosan fél a faunoktól, mert ők, itt kint, élnek, de a bentiek, azok nem, bár Igor, a rolleres kisfiú szerint mozog a szemük! Pedig a mamája azt mondta, hogy ezek szobrok. De lehet, hogy a mama sem tudja jól. Mert különben hogyan tudnának pislogni? Van egy béka Igor rollerén, egész hosszúra megnyújtható a teste, de a plüssállat ezúttal, mint „műszerfal” funkcionál, a sebességváltó meg egy kék műanyagcsat, mely a kormány fogójába harap. A béka egyébként távbeszélő is. Az antikok, kortársak idilli-különös csendjében tényleg itt téblábol a jövő. És űrcsatákról mesél, melyeket virtuálisan vív a barátaival.

A ráérős, nyugodt öt órából valamennyi… Erőpróbáló ez a fehér utca, és hideg. Mennyivel jobb a táncoló táncosoknak, mint a helyhez szögezetteknek. Eleinte azt hiszem, bosszant, hogy – feloldva az idő-illúziót – a „kiállított” fejek oszloptógájukat ledobva melegítőben sétálnak elő. A zenészek is, Farkas Zoltán Batyu, Tóth Ildikó Fecske, Kovács Ferenc Öcsi… Rájövök, hogy tetszik, hogy következetesen élő marad, ami él, és élettelen, ami/aki már nem, és hogy csak odakölcsönöznek magukból valamit.

Kapcsolódó cikkeinket és a fesztivál támogatásának adatait a POSZT 2010 gyűjtőlapon olvashatják.