Könnyű bohóságot játszanak Szatmárnémetiben. Pontosabban eljátsszák, hogy könnyű bohóságot játszanak. Élvezetesen és szabatosan tárják elénk, hogy egyáltalán nem olyan könnyű és bohó, ami annak látszik. Színház elölről, hátulról, felülről, belülről: komplett őrület, művészetnek álcázott csoportterápia, rutinból abszolvált exhibicionizmus; masztix-szag, mintha-lét.
 Jelenetek az előadásból |
Michael Frayn darabja franciás könnyedségű bohózat, amelyben a darabbeli színészek eljátszanak egy viharos főpróbát, ahol mindenki bakizik és bizonytalankodik, majd megmutatják a premiert a függöny másik oldaláról, a maga éjszín valójában. Mire szemből is láthatjuk az előadást (a Szopottgombóc című színdarabot), már minden fejtetőre áll, összeomlik, s megkérdőjeleződik a színjátszás tétje és értelme. A csavaros logikájú komédia a klasszikus bohózati hatásmechanizmusra és a színészek brillírozására épül. Miközben önfeledten száguldoznak az egymást megtéveszteni próbáló szereplők szobáról szobára, színről színre, megismerhetjük kisszerű praktikáikat, roppant mulatságos cselszövéseiket, magánéleti csalásaikat és csalódásaikat. Felvonulnak a színházcsinálás típusfigurái, a premier előtt hisztérikusan rohangáló, cselekvésképtelen rendező, a társulat nagy öregje, aki, ha egyáltalán előkerül, részegen dülöngél a színpadon, a rendezővel szerelmi viszonyt folytató, féltékeny hisztérika színésznő, s az eseményeket kaján élvezettel szemlélő közreműködők: a galibákat okozó ügyelő, a kellékes és a többiek.
Mohácsi János, a szatmárnémeti előadás rendezője pár éve már színre vitte a Frayn-színművet kaposvári színészeivel, kirobbanó szakmai és közönségsikert aratva a 2006-os POSZT-on. Az a produkció akkor többek között a színjátszás mibenlétére, filozófiájára fókuszált, önironikusan mutatva be a színjátszói belvilág viharos működését. Az új Veszett fejsze felidézi és valamelyest tovább is szövi a hajdani előadást: az eredendően másféle közegben áthelyeződnek a színjáték hangsúlyai, másként és máshol pukkannak a poénok, szikráznak a szópetárdák. A szatmáriak játéka nyersebb s némiképp rusztikusabb a kaposvári előadásénál, ám ennek is megvannak a maga erényei. A fergeteges bohózat most is szüntelenül reflektál a színházcsinálás folyamatára, ám szinte kifogyhatatlan ötletességgel mesél a színészek zabolátlan játékkedvéről, mélyről fakadó komédiás ösztönéről – meg ama zsigeri összetartozásról, amely a játékosokat egymáshoz fűzi.
Mikor imbolygó léptekkel megjelenik a színen a társulat minden hájjal megkent vén színházi rókája, az alkoholista Czirják Dániel (Czintos József), mindannyian aggódva figyelik, vajon végig tudja-e játszani szerepét, időre ott lesz-e, ahol épp jelenése van. Czintos József hatásosan és színesen alakítja a derék öreg komédiást, aki ugyan pontosan érzékeli, hogy mit várnak tőle, ám olykor elszabadulva improvizálni kezd, felrúgva szerepet, begyakorolt játékrendet, őrületbe kergetve a rendezőt és játékostársait. Mikor a premierajándékok sorában előkerül egy méretes pálinkás demizson, különbejáratú „kamarabohózat” kezdődik: Czintos hunyorgó, puhaléptű vén bohóca nyeldekelve koslat a pálinkásüveg után, ha végre megkaparintja, magához öleli s elvonul a zsákmánnyal.
 Elöl: István István (A képek forrása: Szatmárnémeti Északi Színház) |
A darabbeli rendezőt István István adja, valóságos pszichológiai műhelytanulmányt mutatva be hezitálásból, tétovaságból, gyerekes akarnokságból, megjátszott fölényből. Összecsapnak a feje fölött a hullámok, nem ura a helyzetnek, nemhogy a társulatot nem képes irányítani, de önmaga szerepével sem tud mit kezdeni. Szaladgál előre és vissza, eliramlik és megtorpan, belekapaszkodik egy díszletoszlopba, magába roskadtan ücsörög; elborzadva szemléli művét. Lőrincz Ágnes Cserés Bellaként vehemensen és szenvedélyesen játssza a sokat látott, kiégett színésznőt s a darabbeli komédiában csetlő-botló házvezetőnőt. Vencz Stella Bokros Zitája féltékeny fúria és empatikus partner, rámenős és dörzsölt játékos, Varga Andrea segédrendezője hisztis és magának való. Róbert Gábor m.v. ügyelője mindent összezavar és még élvezi is, Nagy Antal kellékese dramaturgiailag kitüntetett pillanatokban a színpadra ejtve padlóba állít egy középkori kardot.