Legutóbb április végén, a Krétakör Majálison szembesülhettek azzal a pécsi polgárok, hogy az EKF kapcsán az unalomig szidott vagy éppen egekig magasztalt városukat egy kis performatív többlet egészen érdekessé és otthonossá is tudja tenni. OROSZLÁN ANIKÓ KRITIKÁJA.
Schilling Árpádék projektje akkor a pécsi bányászmúlt kontextusába ágyazódott (beszámolónkat az eseményről ld. itt), a PLACCC Fesztivál performanszai pedig – a bányászmúlthoz szintén köthető, és sokak szerint a városban legbarátságtalanabb atmoszférájú – Uránvárost igyekeznek új szemszögből megmutatni. Az ötvenes évektől uránbányászok lakta városrész igazi panelrengeteg, környezetét az utóbbi időben igazán csak a felújított Szilárd Leó park teszi barátságosabbá. A paneldzsungelbe komponált négy részes színházi(as) eseményt tekinthette meg a délutáni fesztiválközönség. A kiindulópontnál kezünkbe kapott papíralapú itinert (ami e sorok szerzőjénél kétségtelenül jobban bevált, mint a Krétakörnél a műholdvezérlés) követve jártuk végig a helyszíneket.
Lakás-kaland-túra |
Az egyes előadásokat külön alkotóműhelyek hozták létre, ami mégis összekapcsolja őket, az a költözködés, a „vándorlás”, nem is csak fizikai értelemben. A lakhatóság kérdését járjuk körül és gondoljuk újra megint, a Lakás-kaland-túra a város élhetőségét, a tér lehetőségeinek aspektusait tematizálja, közösségi élményben mossa össze a színházat az együtt- és egymás mellett lakással. Valóság és fikció keveredése ez is, lakóterek váltak színtérré, a játszókat, a nézőket és a szomszédokat nem is volt mindig olyan könnyű megkülönböztetni egymástól. Uránvárosi lakáskeresésre indulunk hát, némi múltidézéssel, gerillaakcióval, zugrádióval, túlzsúfolt vagy éppen szellemjárta lakatlan szobákban.
Az első lakásban interaktív retro jelenetnek lehetünk részesei a Janus Egyetemi Színház színészei jóvoltából. Már a panelház előtti utcán elkap minket egy hetvenes évekből idecsöppent elegáns tervezőmérnök, aki elmagyarázza Uránváros épülésének történetét, majd a lakáskínálók kezére ad minket. Bányász és bányászné szeretnék nagyobbra cserélni kinőtt otthonukat, a vevők mi vagyunk. A jelenet kétségtelenül időutazás, az alkalmi szobaszínház korabeli bútorokkal van berendezve, bár a bányászpár szokatlanul kisimult és energikus. Az interakció kissé döcög, még a kalandvágyóbbak is lassan kapcsolnak, hogy adás-vétel résztvevői, a jelenet egyértelműen aktív nézői közreműködésre épülő dramaturgiáját pedig megzavarja hallgatásunk. Konfliktus vagy váratlan fordulat nincs, zavartan szabadkozunk, majd továbbállunk.
A második ház előtt egy úrba botlunk, aki határozottan érdeklődik a kilétünk felől, miközben az iménti telefonbeszélgetésünkre hivatkozik. Egy pillanatra elbizonytalanodunk, hiszen játékban vagyunk, nem lehet tudni, ki „igazi” és ki nem. Végül belemegyünk a helyzetbe (igen, mi vagyunk XY), de ezen a ponton ő kezd gyanúsan méregetni minket. Téves. Performatív gubanc. Ez a színház nem színház, a szomszéd nem színész, mindenesetre elgondolkodhatunk azon, vajon milyen helyzetet eredményezne, ha a néző rossz lakásba tévedne, ahol az értetlenkedő lakóknak eljátszaná azt, hogy ő egy színházi előadás szereplője…
Jobbról: Tüke úr |
A lakás lesötétített nappalijában aztán a pécsi Gerilla Puppets nevű bábreality egyik szócsövét, Tüke urat találjuk, akinek magánszáma dramaturgiailag zökkenőmentesen simul a sétaszínházi sorozatba – az előszobában navigáló önkéntest unokájaként segítségül híva távolít el minket a lakásból nemsokára. Addig pedig a sarokban elhelyezett díványon, a háttérből figyelhetjük az öreg tévézési szokásait, hallgathatjuk keresetlen véleményét az EKF-ről, az építkezésekről és az új Széchenyi tér átadásáról vagy (szándékos és szellemes önreflexiót sejtetően) a Muppet Show két öregjéről. A bábgerillák flashmob módjára felbukkanó figurái, Tüke úr és Csucsu bá, ha éppen nem tévéznek, akkor az EKF-helyzetek abszurd valóságából gyártanak rövid, őszinte, kíméletlen jeleneteket ad hoc felbukkanva különböző közterületeken szerte a városban.
A harmadik helyszínen a magányos néző egy üres szobában Tomáš Vaněk cseh képzőművész hiperrealista hanginstallációját hallgathatja meg. A hatás félelmetes és borzongató, a szobában egy férfi járkál, kopog, ablakot nyit, egészen közelről a fülünkbe liheg. Színházféle ez is, a másik megtapasztalása, egy testetlen idegené, akinek láthatatlan jelenléte felerősíti a magányérzést és a szorongást. Át is billenek a fikció és a valóság határvonalán megint, egy pillanatra leveszem a fejhallgatót, hogy megbizonyosodjak róla, tényleg egyedül vagyok-e a szobában.
A Periszkóp Munkaközösség rádióállomása |
A negyedik zugban a Periszkóp Munkaközösség rendezte be ideiglenes rádióállomását. Az előszobát lefóliázták, a kádban aranyhal úszkál. Szendviccsel és vízzel kínálják a kultúrvándort, elmesélik, hogy a szomszédok már méltatlankodnak a fura látogatók miatt, holnap pedig lakógyűlés lesz… Villáminterjút készítünk, kicsit téblábolunk a jól összeszokott társaságban, itt ér véget a túra.
Ugyanaznap este egy Damjanich utcai családi ház kertjében a holland Compagnie Dakar Élethelyzet című színházi thrillerét nézhetjük meg. A „kint lét-bent lét” hagyományos színházi alapszituációja új jelentést kap: a kertből az ablakokon befelé kukucskálva követhetjük a történetet, ahogy egy otthon békésen olvasgató nőt egyszer csak megszállnak az idegenek, akik aztán nem akarnak odébbállni. A szereplők kiléte illetve a narratíva többféle értelmezésnek is teret adhat, a hátam mögött egyesek azt találgatják, kik az érkezők: földönkívüliek, betörők, átprogramozott tudatú ismerősök…? A lényeg, úgy tűnik, maga a nagybetűs Helyzet, vagyis hogy mit kezd valaki akkor, ha az, akit távozásra szeretne bírni, maradni szeretne.
Jelenet a Compagnie Dakar előadásából. Fotó: Dörögdi Orsolya (A képek forrása: PLACCC Fesztivál) |
Az előadás dramaturgiájában és színészileg is egyszerű, érdekességét inkább a helyszín,és a köré mesterkélt titokzatosság adja, nem pedig maga a produkció. A házban lakó nő egy órán át küzd a három furcsa idegennel, tányérok, bútorok törnek, virágcserép zuhan az emeleti ablakból, ruhaszárító kötél szakad, repülnek a melltartók. Kiabálás, értetlenség. Klasszikus bohózati jelenetek a fenyegetettség érzésével párosítva, az eredmény semleges. A harmincadik perc után várunk valami fordulatot, amely igazán ijesztő vagy triviálisan nevetséges lenne, de hiába. A történtekbe fülderítő hatáselemként épülnek be és válnak a színház részévé a szomszéd kertben zajló (valódi) kerti parti önfeledt zajai és röhögése. Az idegenek után végül a nő is veszi a kabátját és távozik.
A nézők pedig a történteket hamar elfeledve együttérzően azon tanakodnak, hogy a házat kölcsönadó családnak vajon van-e biztosítása, és hogy mennyi időbe és pénzbe telik majd rendet tenni a csetepaté után. Ez pedig ugyanaz a kérdés, amit Tüke úr, tősgyökeres pécsi lakos is feltett a tévéjén keresztül saját városának aznap délután…
Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a
Pécs EKF 2010 gyűjtőlapon olvashatják.
