Az 1963-ban, 47 esztendeje alig 47 éves korában elhunyt Edith (vagy tán inkább Édith) Piaf utóélete igazán rendhagyó, ha tetszik, a kis veréb holtában is furcsa madárnak bizonyul. Őt ugyanis nem érintette sem a hajdanvolt nosztalgiahullámok, sem a kortárs retro átélt vagy éppenséggel spilázott rajongása, hiszen Piaf ma éppúgy eleven alakja az európai/nyugati kulturális emlékezetnek, amiként az volt tíz, húsz, harminc vagy negyven éve is, s mint ilyen, sosem szorult a kegyeletet a piaci trendekkel összeboronáló fáradozásokra. Ismerjük a dalait, az arcát és életének sorsfordító és tragikus fordulatait – s mindez együtt tökéletesen alkalmassá teszi Párizs szürke, pöttöm, s mégis győzedelmes sanzonettjét, hogy akár mifelénk is színpadi művek hősévé váljon, mely művek sorában Pataki Éva zenés játéka időrendben nem a legelső, s nem is a legutolsó.
 Tarsoly Krisztina |
Piaf életét sokféleképpen mesélik könyvben, filmen és színpadon, s az alkotók által választott megoldások hol a biografikus precizitásra, hol a szimbolikusan értelmezhető – valós vagy legendás – mozzanatok felnagyítására összpontosítanak inkább. Pataki Éva darabjában ez utóbbi vonal az erőteljesebb, amit az is érzékeltet, hogy Piaf darabbéli játszó-, pálya- és vetélytársául a korszak másik díváját, Marlene Dietrichet választotta, ami túl az ügyes poentírozáson, két színésznő művészi erőpróbájává is avatja az Edith és Marlene mindenkori előadásait.
Nos, a Tege Antal által ízlésesen megrendezett békéscsabai előadás mérlege erős döntetlen, ám éppen nem szalonremi, hiszen a címszerepekben felléptetett két tehetséges színésznő egyaránt jelentékeny, s roppant karakteres alakítást nyújtott a Rivalda Fesztivál soros estéjén. Tarsoly Krisztina (aki utóbb a fesztivál legjobb női alakításának díját is elnyerte) az inkább csak gyerek, mint lány, utcakölyök Édith Giovanna Gassion figuráját ökonomikusan növeszti a francia sanzon mélyen demokratikus, a fenség csúcsain is lumpenproli királynőjévé – a vonások, a személyiségjegyek állandóságának, a frusztrációk és defektusok meghaladhatatlanságának érzékeltetésével. Énekszava a bukdácsoló La Vie en Rose strófáitól az emblematikus sanzonok drámájáig, majd a haldokló Piaf derűs szerelmi dalocskájáig (az annak idején az utolsó fiú, Theo Sarapo oldalán elénekelt À quoi ça sert l’amour? magyar változatáig) a színészi játék, az emberábrázolás legerősebb eszközeként hat ránk, s pompás ívet rajzol ki. A legmegrendítőbb pillanatokat tán a l’Accordéoniste előadásával szerezte Tarsoly Krisztina; ez a zenés minitragédia amúgy rendre a „magyar Piafok” egyik slágerszámának bizonyul – Kútvölgyi Erzsébet esetében csakúgy, mint Vári Évánál.
 Kara Tünde és Tarsoly Krisztina |
Egyenrangú partnere a játékban a tartott hidegségbe és profizmusba burkolózó Marlene Dietrich megformálója, Kara Tünde. Lagymataggá lassított beszédmodora, lustán elomló, s mégis gyémánt keménységű okossága szinte a portréfénykép élességével idézi elénk az egykori szőke vampot. A színésznő mesteri játékintelligenciáját fényesen igazolja, hogy e maníros figura mindvégig plasztikus, elevenen önironikus alak marad, s egyetlen pillanatra sem csúszik át a paródia regiszterébe. Vokális teljesítménye éppen csak annyival szolidabb, amennyivel Dietrich üzembiztos szaktudását Piaf zsenialitása mögé sorolja az utókor.
Az összes férfiszerepet, Piaf életének fő- és mellékalakjait Csomós Lajos korrekt produkciója léptette elénk: a leghálásabb szerepszakaszt nyilvánvalóan a szánalmas-komikus utolsó férfi, a volt fodrász Sarapo parókás megformálása kínálta a színész számára. Bányai Ágota két meglehetősen hálátlan szövegrészt kényszerült eljátszani – rokonszenvünket kiérdemlő módon. A bárzongorista néma, mindazonáltal roppant muzikális szerepében Gulyás Levente garantálta az előadás zenei kíséretét, a világbíró sanzonok zongoraletétjeinek perfekt megszólaltatását.