 Szüts Miklós: Útmenti ház |
Ehhez persze sebészkés kellett, amit korántsem csak a szigorú zsűri testesített meg, hanem az ennek utat nyitó kurátori döntés. Az utóbbi években ugyanis egyre hígabb lett a felhozatal, el is maradozott (vagy ide se szokott) a jelentős alkotók többsége, s hiába volt előzetes szelekció, annak ellenére szélsőségesen vegyes maradt a végső összkép, mivel rendületlen beidegződéssel érvényesült a „belátás” mechanizmusa. Ennek megfelelően lassan bérelt helye lett a helyi művészeknek, s ha csak egy kicsit is megfelelt a falra akaszthatóságnak a mű technikája, komolyabb ellenérv nélkül bekerült a válogatásba.
Ez utóbbi, látszólag ironikus felvetés egészen komoly gondot takar: mint Nátyi Róbert, a kiállítás rendezője elmondta, a jövőben ezt a – biennálé nevében szereplő, egyértelműnek tűnő – kérdést is definiálni kényszerülnek. Magyarán, két év múlva már a szétküldött felhívásban konkrétan meghatározzák a táblakép ismérveit, így talán be sem érkeznek azok az alkotások, amelyek anyaguk és megvalósításuk okán nem ide tartoznak.
 Vojnich Erzsébet: Tibeti belső udvar |
Ez a feladat azonban még odébb van, s nem is olyan súlyos, mint az idei újítás véghezvitele, amelynek az volt a lényege, hogy a rendezők a szabad beadást összekombinálták a meghívásos rendszerrel. Huszonhatan fogadták el az invitet, ami jelentősen megemelte a biennálé színvonalát, s kvázi a zsűrizés mércéjéül is szolgált.
Ezzel a névsorral már lehet dicsekedni, többek között itt van Váli Dezső, Vojnich Erzsébet, Szüts Miklós, Konkoly Gyula, Karátson Gábor, Keserű Ilona, továbbá Földi Péter, feLugossy és Jávor Piroska. Meg is szűnt a hiányérzet, amely az elmúlt években a kiállításokhoz tapadt: ez volna a kortárs magyar festészet? Hát persze, hogy nem, a zsibbadós unalom meg egyre csak nőtt.
Most azonban végre szól is valamiről a tárlat, mert a túlnyomórészt jó műveknek (érdekes módon) van tartalmuk, mivel reflektálnak a világra. Nincs tematikája a felvonulásnak, és mégis hasonló gondolatkörök felé tartanak a művek. Bevakult tükröt tartanak elénk, amelyben elmosódtak a kontúrok, behomályosultak a terek, az alakok pedig – már, ha vannak – tompa, rezignált árnyképként néznek velünk szembe. Amolyan „semmi sem biztos” hangulat hatalmasodik el a nézőben már az első képek láttán, és ez később sem múlik. Nem tudom, mikor találkozhattunk (volna) utoljára ilyen elidegenítő, pesszimista látlelettel, talán csak az előző századfordulón, a szimbolisták valamelyik kiállításán.
 Fürjesi Csaba: A Grimm-gyerekek |
Mostanra a legintimebb szféra, az alkotás tere sem a nyugalom, legfeljebb a remény szigete. Árválkodik ugyan egy zöld kép a festőállványon a homályos műterem mélyén, ám ha valaki életkorban messze jár Váli Dezső bölcsességétől, akkor még itt is a piszkos felületű káosz uralkodik, mint Fischer Balázs vásznán.
Kint a világ üres, szomorú és fénytelen. Vojnich Erzsébet kihalt termeiben már régen nincs helye az embernek, s hiányuk még kongóbbá teszi a kihaltságot. Ami nála – ambivalens módon – vattapuhaságú, az Gál Ádámnál tapinthatóan karcos: nagy, barnás fekete faktúrái szemcsésen erodálódnak.
 Kicsiny Balázs: Az óra körbejár |
Hajdú László művein a végtelenségig ismétlődő, görbülő, fekete sávok a látszat-erőt illuzionálják, Kecskés András esetlenül lógó két nagy sárga kockája meg mintha a logika megfeneklésének jeleit mutatná. A kibillenést még a racionális harde edge-esek is dokumentálják: Fajó János nullája kifordul saját körvonalából. Újházi Péter bolygóin körbe-körbejárnak a pálcikaemberek, akiket a gravitáción kívül az égvilágon semmi sem tart össze. Kicsiny Balázs képén az idő távlatosságát vesztett, megvásárolható áru lett, amit egyenkofák adnak-vesznek a piaci standokon. Nem jobb a helyzet a természetben sem. Földi Péter bio-mikrokozmosza tele van apró halálfejekkel, Szüts Miklós tájképén pedig nem az emberlakta részek, csupán maga az út kecsegtet megváltással.
Ha némely képen emberi figurát is látunk: szánjuk. Mert elvesztek az erdőben (Fürjesi Csaba), mert az üres teremben senkinek táncolnak (Csurka Eszter), vagy mert a végítélet poklával hadakoznak (Kéri László). Ahhoz megint csak bölcs korúnak kell lenni, hogy hátat fordítva az egésznek, elinduljunk az ellenkező irányba két kutyával lehetőleg kucsmagombát szedni, mint Konkoly Gyula művének főszereplője. A magárahagyatottság, a céltalanság és a kilátástalanság majd’ mindegyik kép sajátja, s ennek érzete a fiatal alkotókat sem kerüli el. Aki pár éve még kék eget és felhőket festett, most a lakótelepi kád zománcridegségében találja közérzete pendant-ját (Kántor Ágnes).
 Konkoly Gyula: Kucsmagombaszedők. Fotó: Szögi László (A képek forrása: REÖK) |