A színpad túloldalán a mulatós nép éppen eljegyzéshez készülődik, húzzák a zenészek a talpalávalót, sírva vigad a falu népe, és kaján élvezettel szemléli, amint a szegény, elszánt, sorsüldözött Boriska (Rácz Panni) szerelmi bánatában el akarja pusztítani magát. A jelenet érzelmileg telített és dupla fenekűen groteszk, a bús leánysors tragikus iróniája, s a mindent és mindenkit kifigurázni kész kedélyes helyi közösség duhaj játékkedve, élveteg szenvtelensége kopírozódik egymásra Mohácsi János színpadán.
Jelenetkép |
Pedig a háttér már-már idilli: Khell Zsolt kihajtogatós meséskönyvek papírmasé házacskáit idézve valószínűtlenül magas falusi kocsmát, léckerítéssel határolt, elkerített udvart, békebeli és mégis elvarázsolt világot álmodott a színpadra. A makk hetes ivó égbe nyúló tetejéről létra vezet alá, s a „népi dalszínmű” (ahogy a színlapon definiálják a Mohácsi-testvérek által „Tóth Ede után és miatt” jegyzett zenés játékot) meghatározott pontján, az éjszaka közepén gyanús alak ereszkedik alá a kémény mellől imbolyogva, nem is kérdés, hogy rosszban sántikál az eszemadta.
A hajdani népszínmű, Tóth Ede híres-hírhedt és baljós színpadi sorsú, 1875-ben született darabja naiv bájjal, de fordulatosan mutat be hangulatos életképeket a kiegyezéskori magyar vidék paraszti társadalmáról, színre hozva a kor s a műfaj jellegzetes figuráit: a falusi bírót, a kikapós menyecskét, a furfangos baktert, a pletykafészek asszonyok karát s a szerelmi bánatát italba és kocsmai duhajkodásba fojtó nagytermészetű parasztlegényt. A prózai jelenetek sorát rendre vidor és egyre inkább elvaduló dalolások-nótázások lendítik tovább: énekszólók s a dorbézoló közösség hangját is megszólaltató, édes-bús cigánymuzsikás mulatozások.
Sarkadi Kiss János, Szvath Tamás és Kovács Zsolt |
Az egykor oly népszerű műfaj, a zenés (nagy)forma manapság nem nagyon él meg másképp, mint ironizálva, parodisztikusan elrajzolva. Így viszont elsőrangú humorforrás. Mohácsiék nem is tesznek mást, mint a tőlük megszokott alapossággal szövik tovább és dúsítják fel az ostobácska történetet, telehintik a játékot jobbnál jobb gegekkel, nyelvi és gesztikus poénokkal, s a végletekig fokozva, szélsőségesen karikírozva mutatják be szereplőik virtuskodó indulatait. A nyílt színi dulakodások vagy a nekibúsult danolások meghatározott pontján a férfiak valamelyike (többnyire az alapsztori hőse, a világba elbujdosni vágyó szerelmes legény, Göndör Sándor) fokost vág az ajtófélfába, a kerítésbe. (Egyszer nagy lendületében sikerül így még a szegény Boriskát is padlóhoz szögeznie.) Hull a forgács, repkednek a széttört cserépedények, borulnak, dőlnek tárgyak és emberek.
Középen: Gulácsi Tamás |
Az eredeti történetben az árva Tercsit, a módos bíró nevelt lányát (Czene Zsófi) eljegyzi annak fia, Lajos (Fándly Csaba). Ám a lány régi szeretője, Göndör Sándor (Gulácsi Tamás) nem hagyja annyiban a dolgot, randalírozni kezd az eljegyzési ünnepségen, majd rálő hűtlen kedvesére. Eközben a falu furfangos és minden lében kanál baktere, Gonosz Pista (Kovács Zsolt) egyfolytában azon mesterkedik, hogy összeboronálja a fiút egy szemrevaló és az asszonynép által szájra vett leányzóval, Rózsival. A derék 48-as hadfi szüntelen akcióban van, nemcsak sonkát lop, hanem ráveszi társait, az önkéntes tűzoltóegylet tagjait, hogy éjnek idején lovasítsák meg a falu gondosan elspájzolt pénzét. A kincstár megkaparintása s a tolvajlás körüli bonyodalmak hallatlanul mulatságos szcénaként illeszkednek a darab szövetébe: Mohácsiék úgy írják tovább a történetet, hogy megőrzik annak üde báját, kacagtató naivitását.
Felhőfi-Kiss László és Kocsis Pál (A képek forrása: Csiky Gergely Színház) |
Kovács Márton gondosan komponált-szerkesztett zenéje jócskán megemeli a játékot. Nemcsak hangulatot fest és atmoszférát teremt a pompás muzsika, hanem érzelmi-drámai erejével rendre előrelendíti az előadást. A középső felvonás még így is leül kissé, hosszadalmasnak hat a cselekmény bonyolítása, a figurák motivációinak aprólékos kibontása. A kaposvári társulat elég nehéz (mondhatni: nem épp inspiráló) szituációban vállalkozott e mű bemutatására, ám az együttes legjobbjai most is kiválóan teljesítenek. Kovács Zsolt Gonosz Pistaként igazi intrikus kópét formál bravúrosan: nemcsak állandóan ott settenkedik minden összetűzés mögött, hanem mint a lesben álló pók, szövögeti hálóját, aztán lecsap áldozatára. Látszólag atyaian pátyolgatja a botladozó, szerelmes fiatalokat, s elmerül a kisközösség ügyes-bajos dolgainak intézésében, de nem megy a szomszédba egy kis rosszmájúságért. Csípős megjegyzésekkel, dévajul göcögve kommentálja a történéseket. Mikor fény derül viselt dolgaira, megszeppenten próbálja helyreállítani renoméját. Semmiben nem marad el mögötte Sárközi-Nagy Ilona formátumos Finum Rózsija: illúziót keltően énekel, árnyaltan adja a büszke, dacos és öntudatos menyecskét, aki nemcsak a becsületére kényes, hanem a női vonzerejére is. Peckesen jár-kel egy vállára vetett fagereblyével, rutinosan csavarja el a méla férfiak fejét. A falu bíráját Kocsis Pál játssza, széles ecsetvonásokkal, érzékletesen rajzolva meg a férfi keménykedő gőgjét, tétova könnyelműségét. Gulácsi Tamás Göndör Sándora szögletességében is szenvedélyes, könnyen eljár a keze és a fokosa, ha nekibúsul, akkor tud mulatni igazán.
Mohácsi erős kézzel, a zenei betétek precíz adagolásával vezényli le az intenzív összmunkát igénylő, nagy apparátust mozgató játékot. A szereplők néhol belefeledkeznek az önfeledt dalolásba, majd elrugaszkodnak a zenei matériától: a forma stilizációja kiváltképp hatásosnak bizonyul. A harmadik felvonás szögletes, rideg, csupasz falak közt, némiképp absztrakt környezetben pereg. A falu apró sziluettje távolból dereng a horizont szélén. Csak a szereplők tódulnak be az üres térbe (elöl ócska kút árválkodik), hogy tovább gombolyítsák a történések fonalát. Az éteri miliő már a múlté. Minden kicsi lett és távoli.
Vö. Zappe László: Paraszt muri
Ugrai István: Én vagyok az, aki nem jó
Tompa Andrea: Ugyanaz alulról. Mentési kísérletek