Persze nem is „szabályos” hangversenyről van szó: az Akadémiai Kórustársaság Énekel az ország elnevezésű – nevezzük így – mozgalmának idei produkciója (is) legalább annyira az előadásban részt vállaló kórusénekesek, mint a hallgatóság kedvéért jött létre. A pódiumon és az erkélyeken elhelyezkedő Országos Egyesített Kórus összetételéről nem találtam átfogó információt – egyáltalán, a hozzáférhető írott anyagban nem volt adat a konkrét koncertről –, de az előadás végén, ha jól számoltam, a karmester 17 kórusvezetőnek köszönte meg az együttműködést a pódiumon. Ez azt jelenti, hogy az énekesek többsége kézenfekvő módon amatőr kórusénekes volt. 

Hollerung Gábor

Sietek leszögezni, hogy ezzel véletlenül sem arra célzok, hogy olyan kórusmozgalmi eseményről van szó, amit nem lett volna jogos fizetős koncertként meghirdetni a Művészetek Palotájában, a „rendes” koncertlátogató közönség számára. Nem, ez teljesen rendben volt, és többek között éppen az alkalmi, de hosszú előkészítő munkával, közte kórustáborozással betanított kórus szempontjából volt rendben. A kórus egyenesen rendkívüli benyomást tett azáltal, hogy egyfelől homogén, lekerekített hangzást produkált (ami eleve tiszteletre méltó, bár azon még nem csodálkozunk különösebben, hogy ennyi énekes hangja egy bizonyos színvonalon fölül már összeolvad, elvesznek benne az esetleg hangilag kevésbé alkalmazkodóképes énekesek), másfelől viszont, és ez az, ami úgyszólván csodaszámba megy, a kórus zenei tehetetlenségét semmivel sem éreztük nagyobbnak, mint mondjuk a magában vett Akadémiai Kórustársaságét, hajlékonysága, precizitása meg semmivel sem maradt alatta bármely kitűnő oratórium-énekkarénak. Tegyük hozzá, hogy a hangversenyen nem csupán a kórus, hanem az egész, térben is igen kiterjedt előadó-apparátus együtt-mozgatása, szinkronitása kifogástalan volt, s ez a nyilvánvalóan a kitűnő felkészítésen és a „részkórusok” jó minőségén túl feltétlenül Hollerung Gábor jó kezét és erőszakosságot üdítő módon nélkülöző, mégis rendkívül erőteljes zenei kisugárzását dicséri. 

Az Izrael Egyiptomban igen szerencsés választásnak bizonyult. Ideális volt több szempontból is: ez a mű A messiás mellett Händelnek talán a legragyogóbb oratóriuma; a barokk alaprepertoárban – legfeljebb, ha ideszámítjuk, a Carissimi-darabok némelyike által megkérdőjelezhetően – a leginkább a kórust középpontba helyező oratórium, és végül a nagy előadói létszám is szervesen illeszkedik be a mű előadás-történetébe. Sőt, a 19. századi angliai előadásokhoz képest a budapesti produkció kórus- és zenekari létszáma kifejezetten puritán volt. (No persze nekünk nincs Crystal Palace-unk.) 

Csereklyei Andrea

Ha a közönség valamit hiányolhatott ebben az előadásban, akkor az a művel kapcsolatos információ – ismertető, cselekmény, netán angol vagy magyar szöveg – teljes hiánya volt; nemcsak írott anyag formájában, de az ebben közismerten kitűnő Hollerung Gábor sem szolgált ezúttal bevezető magyarázattal, sem a szövegkijelző berendezés nem volt üzemben (bár a terem legfelső régióiig hatoló kórus miatt nehéz is lett volna helyet találni neki). Igaz, az Izrael Egyiptomban, más Händel-oratúriumokkal ellentétben, sem hús-vér szereplőkkel, sem pedig valamirevaló cselekménnyel nem bír. Még szerencse, hogy eredeti, gyászzene jellegű első részét a szerző hamar elhagyta, illetve máshol használta fel, mert az így megmaradt két rész karaktere is szervetlenül kapcsolódik egymáshoz: míg az első rész az egyiptomi csapások, illetve a Vörös-tengeren való átkelés freskóit sorolja egymás után, a második rész, ha utal is itt-ott az Egyiptomból való kivonulásra, nem az első részt folytatja, hanem hatalmas dicsérő és diadalének. A szöveg mindvégig az Exodusból és a Zsoltárok könyvéből válogat igen tömören, hiszen a számok háromnegyedét kitevő kórustételek kevés szöveget „fogyasztanak”. Azt mondhatjuk tehát: a lényeg amúgy is ismerős, s ezt a darabot a soványka cselekmény tudatosítása nélkül, magunkat egyszerűen a zene hallatlan karaktergazdagságának és monumentalitásának átadva is maradéktalanul élvezhetjük. 

Megyesi Schwartz Lúcia

Mindazonáltal nem bántuk volna, ha a szövegből valamennyit meg lehetett volna értenünk egy-egy elszigetelt személyes névmáson vagy kulcsszón kívül. Az angol hangrendszer magyartól elütő hangjainak és egyéb tulajdonságainak nemcsak a kórusban nem hallatszott nyoma, de a szólisták előadásában is csak nagyon kevéssé. Így, az Európai Unión belül, egyre groteszkebb zárványa ez hajdani nyelvi-kulturális elszigeteltségünknek. Ám ha már visszatértünk a kórusra, ne ez legyen róla az utolsó szavunk, hanem annak ismételt aláhúzása, hogy nemcsak a hangzás tekintetében, hanem a karakterek feszes, differenciált és szuggesztív megformálásában is remekelt a fúgák monumentalitásától az egyiptomi sötétség titokzatos zenéjének élményszerűen impresszionisztikus előadásán keresztül a zárókórus imponálóan könnyedén és perfekt módon gördülő, ujjongó ornamentikájáig. A zenekart ugyancsak minden dicséret megilleti nem csupán szép és kiegyensúlyozott hangzásáért, a ragyogó fúvósokért, hanem a rendkívül erőteljes és izmos, barokkosan akcentuált basszusokért, valamint a nem egyszer torokszorító, erőteljes drámai hatásokért is, például a The people shall bear korbácscsapások soraként ható zenekari kíséretéért. 

A műben viszonylag kis szerephez, néhány áriához és pár duetthez jutó szólisták közül a két basszusénekes, Szentimrei László és Konkoly Balázs teljesítménye az előadás általános színvonala alatt maradt. Szép hangon, zeneileg meggyőzően énekelte a szoprán szólamot Csereklyei Andrea, s egy kissé sötétített, „csinált” hangon, de ugyancsak érzékeny, kifejező zeneiséggel látta el az altszólista feladatát Megyesi Schwartz Lúcia. Az énekesek legjobbja a tenort éneklő Kálmán László volt, akinek szinte minden megszólalása élményt jelentett.