A fenti két kijelentést legalább két dolog kapcsolja össze: a végzős színinövendékek osztályvezető tanárát Gálffi Lászlónak hívják; utolsó vizsgaelőadásuk, a Tiszántúli Emanuelle pedig éppen A kenguru című film zenéjéből válogat.
 Szatory Dávid, Földes Eszter, Molnár Áron, Alberti Zsófia, Farkas Dénes, Juhász Lujza, Balassa Jusztina, Fehér Tibor, Tarr Judit és Mohai Tamás |
A Tiszántúli Emanuelle címet Szilágyi Gyula 2005-ben az Osirisnél megjelent kötetének éléről kölcsönzi a produkció. A sajátos humorral könyvvé fűzött szépirodalmi igényű szociográfia tiszazugi (Szolnok környéki) férfiak és nők vallomásait gyűjti össze: a megnyilatkozók tematikus blokkokba szerkesztve beszélnek szexuális életükről, sikereikről, kudarcaikról, örömeikről és megpróbáltatásaikról. Szilágyi munkája a vidéki – különösen az aprófalusi – valamint a nagyvárosi élet- és létezésmód plasztikus bemutatása mellett a falvakban és a nagyvárosokban szocializálódók szexuális nyitottságát, kulturáltságát, pallérozottságát úgy állítja kontrasztba, hogy rávilágít a testi szerelemben való kezdeti botladozások örök egyformaságára.
 Tarr Judit |
Más a célja a Színház- és Filmművészeti Egyetem Gálffi László rendezte előadásának. Bár Szilágyi kötetéből emel és dolgoz ki jeleneteket, a kóstolódó ifjúság – elsősorban, de nem kizárólag – szexuális út- és önkeresésére törekszik reflektálni, miközben a hetvenes évek táncdalfesztiválos, szűrt levegőjű, mégis nosztalgikusan szépnek látott-láttatott világában is megmerít. Az előadásban a szociográfiából kiragadott tizenegy kis történet tizenegy kismonológként (esetleg helyzetgyakorlatként) értelmeződik, s az alkotók ezek köré építenek viszonylag szimpla, egyenes vonalú dramaturgiai struktúrát (dramaturgot a színlap nem jegyez, esetleg a rendező munkatársaként feltüntetett Máthé Zsoltra gyanakodhat az ember).
A keretmese szerint falusi diszkóban vagyunk, ahol sorra jelennek meg fiúk és lányok, jelentéktelen afférok esnek köztük, táncolnak, isznak és szeretnek, üvöltenek a korabeli, nagy slágerek, a kép pedig olykor-olykor kimerevedik, egy-egy játszó kilép a zajló történetből, és előadja a maga sztoriját. A produkció ökonómiájáért két elem szavatol: az előadást keretbe foglaló, egérszürke munkásköpenyben járó-kelő művházgondnok megjelenése egyfelől, és a teljes estét átszövő zene másfelől. A gondnokot játszó Máthé Zsolt, aki egy alkalommal szemére húzott sildes sapkával rendőrként is megjelenik, mestere az ilyen és ehhez hasonló epizódszerepeknek: egyszerre villantja meg komikusi vénáját, és kölcsönöz súlyt a kultúrházat saját birodalmának tekintő, a fiatalokat óvni igyekvő, az intim pillanatokban mégis mindig félrenéző morcos mindenes figurájának. Azt pedig, hogy az újságpapírba csomagolt vajas zsömlével érkező H. Tamássyk Balogh Zsolt valójában nem falusi kultúrdiszkóból szabadult, egyedül onnan tudni, hogy a szintetizátoron prezentált első, rövid zongorafutam klasszikus muzsikusi képzettségre enged következtetni.
 Földes Eszter |
A hetvenes évek illúziójának megteremtéséhez tevékenyen járulnak hozzá Miareczky Edit e.h. retrojelmezei – trapéznadrágok, kihajtott gallérú ingek, vészes bajszok és pajeszok –, s egyúttal remekül passzolnak Gálffi rendezésének nyilvánvaló vezérszándékához: nem látványos és formabontó rendezői ötletekkel előrukkolni, hanem lehetőség szerint minél inkább helyzetbe hozni a játszókat. Ahogyan Szatory Dávid viseli például a testére feszülő, szűk, nyakig begombolt inget és a fojtogató nyakkendőt, az máris árulkodik a súlyosan komplexusos, szorongó (mert korai magömléssel küszködő) figuráról, akit a fiatal színész megjelenít.
Ám a legtöbb esetben mindezekkel együtt sem beszélhetünk szerepformálásról, s rendszerint nem a színészek hibájából, hanem a rendelkezésre álló alapanyag miatt: a rövid, lazán összekapcsolódó jelenetek ötletes vagy kevésbé ötletes prezentálásra, legfeljebb egy-egy típuskarakter egyénítésére adnak csupán lehetőséget. Paradox módon a szöveg is a hiteles teljesítmény ellen dolgozik: Szilágyi szexuálszociográfiájának történetei ugyanis megtisztított-megszerkesztett (mert nyomtatásban közölt) irodalmi, nem pedig beszélt nyelvi szövegek, így a vallomásos szituációk furcsa feszültségbe kerülnek az elmondottak stílusának kimódoltságával, virágnyelvi mesterkéltségével.
 Farkas Dénes. Fotó: Puskel Zsolt (Forrás: PORT.hu) |
Örvendetes ugyanakkor, hogy az ember mégis felkaphatja a fejét egy-egy maradandó megoldásra, amely jelentős színészi vértezetről és nagyfokú színpadi önazonosságról tanúskodik. Földes Eszter az első orgazmushoz vezető utat végigmesélő figurája fanyar humora, Barabás Richárd egy rend ruhát, egy pár cipőt bíró, pesti lánnyal összeakadó halászembere a figura tragikumának felvillantása miatt marad emlékezetes. Farkas Dénest és Molnár Áront finoman összecsiszolt páros jeleneteik okán érdemes kiemelni, s mert általuk és velük érkezünk meg a virtuális valóságon szocializálódott, kínai büfés mába, ahol semmi – tánc, szesz, szerelem – nem ment ki a divatból, legfeljebb az árak lettek magasabbak.