Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

VALAMIT MAGAMRÓL

Pedro Almodóvar, Samuel Adamson: Mindent anyámról / Pesti Színház
2010. máj. 12.
Többszörös „színház a színházban” a Mindent anyámról színpadi változata, mely Kamondi Zoltán rendezésében tetszetős papírba csomagolt példázat a másságról és a szeretetről. MIKLÓS MELÁNIA ÍRÁSA.

Epres Attila
Epres Attila

Ha lebontjuk a precízen hajtogatott rétegeket, a doboz közepébe rejtett tükörből a saját arcképünk néz vissza ránk.

Sokak kedvence Pedro Almodóvar 1999-ben bemutatott, Oscar- és számos más díjjal jutalmazott filmje, a Mindent anyámról. Hogy kihívás színpadra vinni, azzal az ausztrál drámaíró, Samuel Adamson is tisztában volt, amikor néhány évvel ezelőtt a rendező engedélyével elkészítette a saját változatát. A darab sikertörténete azóta tart, záloga pedig az a jól kitalált kerettörténet, melynek köszönhetően a szerző olyan bravúros technikával csűri-csavarja, szövi és bonyolítja a történet(ek) szálait, hogy hamar elfeledkezünk a filmről. (Ebben persze nagy szerepe van a Pesti Színház kitűnő színészeinek, illetve annak, hogy Kamondi Zoltán rendezése könnyen veszi a mesélés akadályait, de erről kicsit később.)

A színpadi adaptáció kerettörténete szerint a Mindent anyámról című darabot a születésnapját ünneplő Esteban írta, aki anyjával a főszerepben meg is rendezi az azonos című előadást – mindezt azért, hogy megtudja, ki is ő valójában. Kiáll elénk a színpadra és a bizalmába avat bennünket, melyből az is kiderül, hogy a történet valójában nem az ő története, hanem az anyjáé, Manueláé, s a titok, amelyre most fény derül(t), az apjáról mesél, akiről eddig semmit sem tudott. Felgördül a függöny, a születésnapi köszöntést látjuk, s hogy Esteban A vágy villamosa előadásra szóló színházjegyet kap anyjától ajándékba. Ez az az „ős-előadás”, melyben húsz évvel ezelőtt Manuela amatőr színészként együtt játszott Esteban apjával, egymásba szerettek, ám mielőtt megszületett volna a fiuk, az eredetileg Esteban, de Lola néven transzvesztitaként párhuzamos életet élő férfi elhagyta őt. A következő jelenetben már a színházban vagyunk, ahol anyja és fia nézik az előadást – a darab záró jelenetében a szülés előtt álló Stella elzavarja, bolondok házába záratja a családi életüket feldúló, álom/vágy és valóság határait megkülönböztetni nem tudó, tönkrement életű nővérét, Blanche-t.

Börcsök
Börcsök Enikő, Tornyi Ildikó és Juhász István

A főszerepet játszó, Esteban által imádott színésznőre, Huma Rojóra a művészbejárónál várakozó fiút anyja szeme láttára elütik, meghal, Manuela pedig elindul, hogy megkeresse a fiú apját. Itt indul Almodóvar filmje, melyben tulajdonképpen áttételesség nélkül, azaz lineárisan, ám az időben visszafelé (is) haladva kirajzolódik az anya sorstörténete, a „rossz előéletű”, Blanche-hoz hasonlóan eltitkolt múltja: Agradóhoz utazik, a transzvesztitaként pénzt kereső egykori közös baráthoz, aki munkaszerzés céljából elviszi a kurvákat és kábítószereseket segítő apácákhoz; Rosa nővér pártfogásába veszi Mauelát, ő pedig a lányt, amikor kiderül, hogy az gyereket vár, éppen Lolától; közben elszerződik segítőnek a meleg színésznőhöz, Humához, aki héjanász-szerelemben él heroinista barátnőjével, Ninával; utóbbi helyett egyszer beugrik  Stella szerepébe, amikor is kitudódik, hogy fia elvesztése miatt került a pár közelébe; ekkor Agrado veszi át a munkáját, Manuela pedig ápolja a Lolától AIDS-vírussal megfertőzött Rosát, aki miután egészséges gyermeknek ad életet, meghal; Manuela magához veszi a szintén Esteban névre keresztelt kisfiút; ekkor jelenik meg a haldokló Lola és a nő elmondja neki, hogy volt egy másik fia is.

Hegyi
Hegyi Barbara és Börcsök Enikő

Adamson Mindent anyámról című darabjában van tehát egyszer ez az almodóvari „őstörténet”, amit Esteban írt, és saját vallomása szerint is részben fikció, melyben eljátszik saját halálának gondolatával. Hogy nem halt meg, hiszen itt áll előttünk, azt erősíti, hogy minden, amit látunk, fikció: a (proto)történet egésze és maga az „élőben” megrendezendő előadás is. A narráció második rétege így az Esteban író-rendező figurájához köthető (kvázi) metatörténet, amely nemcsak a főszereplő darabjának színpadra állítási munkafázisaiba avat be, hanem lehetőséget teremt a történet kommentálására is. A kívül levés pozíciója ugyanakkor a közönséggel való kapcsolatfelvételt is szolgálja, ami – harmadik szálként – immár a mi valóságunkban a Pesti színpadán játszódó Mindent anyámról című előadás önreflexiós rétege, és mint ilyen, a tétje.

Kamondi rendezése végig a teatralitás finoman eltartó keretében tartja az előadást. Nincsenek éles váltások, ki-belépegetések történetszintek, figurák között, minden egységesen és vállaltan elemelt, „színház a színházban” játék. Gördülékenyen csúsznak egymásba a jelenetek, ami egyrészt a(z Esteban) rendezői jelenlétre utaló jelzések jó ritmusban komponált hangsúlyozásának illetve elrejtésének, másrészt az Árvai György tervezte, kerekeken mozgatható „doboz-színpadok” technikai és funkcionális tekintetben is kiváló működésének köszönhető. Az átdíszítéssel könnyen az aktuális helyszínné – miniszínpaddá, kórházzá, rendelővé, szobákká, öltözővé stb. – alakítható stúdióterek mindegyikét ugyanolyan ezüstös fémcsillogású függöny takarja, mint a nagy színpadot, amely előtt a vallomásos stand up comedy jelenetek zajlanak: Esteban estnyitó felvezetése, illetve Agrado transzvesztita műsorszámai (utóbbiak egyébként újabb narratív egységként képeznek külön szálat a darabban). Kamondi nem zárja be a jeleneteket a realistán berendezett miniszobákba, hanem kiterjeszti a játék terét az általuk a színpadból „kimetszett” tér egészére. Így az átjárhatóság első pillanattól kezdve az elfogadott szabályok egyike, azonban Esteban az egyetlen szereplő, akinek mind a színpad, mind a nézőtér irányába vezető út átjárható. A rendezői székből oldalról nézi a jeleneteket, innen beugrik a darabbeli szerepébe, leállítja a játékot, előjátszik, „észrevétlenül” közel megy, igazgatja a díszletet, kiszól a személyzethez, a szünet után másodszor is fogadja a közönséget stb.

Varju Kálmán
Varju Kálmán

Varju Kálmánon tehát sok múlik. Míg a többi alakítás mindegyike „védhető” vagy „magyarázható” a darab valamely aspektusából, az ő jelenlétének hitelessége az aznap esti közönséggel való kapcsolatfelvétel sikerességén mérhető. Varju jó érzékkel várja ki a pillanatot, amikor hosszas szemkontaktus, valamint a nézők állapotára és reakcióira építő nonverbális „előjáték” után megszólal a színpadon, majd bohém lazaságával kalauzunkká változik. A direkten teatralizáló előadásmód – azaz a kulisszák mögé való beavatás gesztusával a nézői bizalom megnyerésére való apellálás – egy különösen tabudöntögető és szókimondó darab esetében viszont könnyen az ellentétébe válthat át: ha minden „csak” színház, akkor az ábrázolt világ sem több fikciónál, ami a valóság ismerete okán felszínes sztereotípiának hat, a nem ismeréséből adódó elutasítás miatt (vagy az elutasítás miatti nem ismerésből következően) pedig provokációnak, és mindkét esetben elveszíti a nézőt.

Kamondi előadása a premier után két hónappal biztos alapokon egyensúlyoz ezen a határvonalon, és sokféle azonosulási lehetőséget kínál. Börcsök Enikő Manuela figurájában egy olyan szilárd jellemű nőt állít elénk, akit minden tragédián felülemelkedve az élet igenlése éltet; érzelmektől mentesen hozza meg praktikus döntéseit, és mindig tudja, mit kell tennie, hiszen a világ „mássága” számára természetes közeg és állapot. Börcsök ingadozásoktól mentes, „egy tömbből faragott”, erős alakítása azt az érzetet kelti, mintha attól függetlenül, hogy „kívül” van a történeten vagy sem, végig az Esteban anyja szerepére felkért színésznőt játszaná, aki személyiségében is teljes mértékben azonosul karaktere erkölcsi világnézetével.

Fotó
Hegyi Barbara, Epres Attila, Tornyi Ildikó és Börcsök Enikő

Tornyi Ildikó Rosa ártatlan naivságából az élet- és emberszeretet minden egyéb törvényt felülíró optimizmusát hangsúlyozza. Hegyi Barbara Huma szerepében a méltóságteljes díva, a nagy színésznő jeleneteiben van „bent”, a Ninával való részeknél viszont kívülről láttatja a leszbikus kapcsolatot és érzelmeket eljátszani hivatott színésznőt. Majsai-Nyilas Tünde Nina heroinista mámorainak állapotaiban a valóságérzetét teljesen elveszítő személyiség tragédiáját mutatja fel elrettentő példaként, de nem a(z ön)vád, hanem az emberi esendőség felett érzett megbocsájtás színeivel. Az előadás legösszetettebb és legkiemelkedőbb alakítása Epres Attila Agradója. A magát nővé operáltatott férfit játszó, nőnek öltözött színész minden megnyilvánulásában egyszerre képes ábrázolni a szereplő önazonos identitását, a vállalt sors keserűsége és az eltúlzott női viselkedésminták traveszti sztereotípiái feletti öniróniát, és miközben figyel a szerep által potenciálisan kiváltott társadalmi megbélyegzés nézői reakcióira, egy-egy alig észrevehető kikacsintó pillantással, kézlegyintő gesztussal az elfogadás és a megértés jegyében kommentálja és teszi szerethetővé a figurát.

Epres Attila
Epres Attila. Fotó: Puskel Zsolt (Forrás: PORT.hu)

Egy újabb metaforikus hasonlattal élve: Kamondi rendezése olyan, mint a nagyon sok különböző színű szálból figyelmes munkával precízen szőtt szövet, melynek vízszintesen csíkos mintájából végül kiválik egy függőlegesen futó (tükör) szál. Az előadás terében ugyanis a középre fókuszált tengely történéseiben kapunk választ a miértekre, ami a másság és a sors elfogadása elleni legsúlyosabb vétket állítja tükörként elénk: a gyermekét, apját, anyját, azaz a saját vérét megtagadó ember dilemmáját. Esteban megírta a Mindent anyámról című darabban a saját halálát, és miután el is játszotta az általa rendezett előadásban, a záró jelenetben apja, Lola alakjában, nőként tér vissza a történetébe, amely szerepből többé nem tud kilépni, bármennyire is idegenkedünk ettől. A Vérnász Huma által előadott monológja ezzel képez kontrasztot a halott gyermeke fölött síró anya fájdalmával. Hiszen csak az halott, aki meghalt. Addig minden jóvá tehető.

Vö. Tarján Tamás: Vérnász 
Molnár Gál Péter: Az élet transzvesztita álom 
Fehér Anna Magda: Mindent a színházról 
Csáki Judit: Almodóvar light 
Sztrókay András: Életről álmodni 
Koltai Tamás: Az érzelmek és a szilikon 
Zsedényi Balázs: Belülről kifelé 
Sz. Deme László: Incselkedések 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek