Amióta a Krétakör (még inkább) kivonult a hivatalos, „mainstream” színházi életből, egy sor érdekes kísérletnek lehetünk szemtanúi. A pécsi, helyi (profi és amatőr) művészi és civil közösségeket is bevonó akciósorozatot ráadásul akkora titkolózás előzte meg, hogy a helybeliek, sőt a résztvevő diákok sem tudtak róla semmi pontosat. Az eseményt nevezhetjük városterápiának, majálisnak, háromnapos performansznak is – lényege, érzésem szerint, az EKF-mantrába beleunt pécsiek fizikai és szellemi átmozgatása, felrázása volt.

Jelenetek a Krétakör Majálisról

A szombati fő programpont felvezetéseként a péntek délutáni műholdvezérelt sétán – melynek célja a város bányászmúltjának megismerése lett volna – jó fél óra után sem tudok szabadulni a gondolattól, hogy miközben a nyakamba akasztott szerkezettel a helyes utat keresem, utam értelme inkább a még mélyebb (bányák alatti?) rétegek feltárása. A műsorfüzet szerint a túra során találkozhatok a titokzatos Jaroslav Jicinsky-féle utópiakollégium még élő tagjaival, a GPS-hez csatlakoztatott fülhallgatón bányászinterjúkat és indulókat hallgathatok, fotókat, installációkat tekinthetek meg, vagyis kontextualizálhatom magamnak a három napos eseménysorozatot. Utam az EKF-hez kapcsolódó útfelújítások romjain visz át, és bár műhold figyel, van olyan is, hogy módosítanom kell az útvonalat, hogy bokám ne törjem. A hanganyag nem szól, a műszer meg én csődöt mondunk az interakcióban, séta közben bányászmúltba nem, csak EKF-zászlókba botlom mindenütt.

A helyzet iróniáján gondolkodom, miközben a kátránygőzben és fúrógéplármában trappolok. Járom a várost, találkozom magammal, megalkotom magamnak a teret, az értelmezés keretét. Az installáció maga a péntek délutáni város, ahol sokan vannak, mégsincs senki, akivel találkozni kellene. Csupa járókelő, csupa „akárki”, akik szintúgy szereplői és nézői lehetnek az eseménynek, akárcsak én. Miközben a bányászmúlt rejtelmeit kutatnám, rájövök, nincs itt semmi titok, csak a kiábrándító és romos Pécs, amely mint egy félbehagyott alkotás villantja fel a perspektívát, hogy van itt még tennivaló elég. Alkotói, befogadói részről egyaránt.

Másnap a városszéli Széchenyi-akna felé veszem az irányt, ahol az ígéret szerint a Jaroslav Jicinsky bányamérnök által épített, rég elfeledett és elvadult transzhumán gép megszelídítésének lehetek a szemtanúja. Az aknaépület romos, félelmetes monstrum, a pusztulás jelei mutatkoznak itt is mindenütt, akárcsak a belvárosban. Az előzetes jelentkezéskor harmincban maximált létszámhoz képest rengetegen várakozunk, hogy lássuk az akciót. Fél kilenckor kinyitják a kaput, és az élmény első állomásánál egy fúvószenekar játszik buzdító bányászindulót. Az egyik épület falán a kollégisták késői leszármazottainak csoportképe; ők azok, akik ma este szembeszállnak a város értékeit és tudatát (értéktudatát?) felfaló géppel.

Az ipari terület udvarában mindenütt rezzenéstelen arcú bányászruhás fiatalok őrzik a határokat és terelnek minket – a jövő potenciális hősei. A következő stációban a fejünk felett lógó kivetítőkön az ő jövőbe küldött videóüzeneteiket nézhetjük. Beszélnek a föld jövőjéről, a környezetszennyezésről, az energiafelhasználásról, a gyerek-szülő viszonyról: csupa lényeges, de elhasználtsága miatt már rég meg sem hallgatott szólamok. A tizenévesektől elhangzó, előre alig megírt mondatok itt valahogy mégis lényegessé válnak. Muszáj meghallgatni őket, addig nem is mehetünk tovább. Ezt a néhány, a hétköznapi életünkben minduntalan jelenlévő, de itt multimediálisan kiemelt mondatot és a feléjük irányuló figyelmet társadalmi performansszá teszi a helyzet, a jelenlétünk és a koncentrációnk. Megyünk tovább befelé az előadásba.

A harmadik állomáson már halljuk a gép hangjait, látjuk a fényeit a kitört épületablakokon keresztül. Nyugtalankodik. Az aknaépület falán fent egy alpinista külsejű egyén lefedi a Széchenyi-akna feliratot. A kerítésen túl egyszer csak nagy robajjal megindulnak a munkagépek, és szétrombolnak egy magára hagyott lakókocsit. A nézők a nyakukat nyújtogatják, hogy jobban lássanak, „na, ez kell a népnek”, mondja egy nő mögöttem.

A negyedik stáció maga az aknaépület csarnoka, a gép lakóhelye.  A bejáratnál a plafonról egy hatalmas kocka lóg egyik sarkánál fogva, benne valami folyadék. A csarnok másik végében egy hatalmas foglalat. Két oldalt fadobogók, oda terelnek minket. Amikor mindenki beért, a bányászruhás gyerekek menetelni kezdenek. Majd odatolnak egy hatalmas lépcsőt a kocka rögzített sarkaihoz, és kiszabadítják. Az lassan elindul a foglalat felé át a termen, közben a fúvószenekar húzza. Amint a monstrum célba ér, kék villám kezd belőle cikázni óriási zajjal. A gyerekek felvonulnak a gépezet elé, és felemelik a kezükben lévő neoncsöveket. Az esemény záróakkordja egy bányászhimnusz a zenekar és a kórus előadásában. A gép megnyugodott, szelíd fényeket bocsát ki.

Fotó: Tóth-Ridovics Máté (A képek forrása: Krétakör)

Az épületből kilépve megnézhetjük az aknaépületre vetített színes 3D-s installációt, a felirat szerint a torony immár az ‘Utópia Kollégium’ nevet viseli. A szereplők és a közönség végleg összevegyül, és kezdetét veszi az ünneplés. A városterápia sikerült. A nézők és a résztvevők közös ereje megfékezte a tudatmódosító gépezetet. Az „ekáefezésbe” fulladt város népének arra hajlandó része hagyta magát felrázni – szinte mindegy, hogy résztvevőként vagy nézőként, de tett valamit az unalom és a passzivitás ellen. A közös társadalmi megmozdulás, a jelen idejű alkotás eszközei egyszerűek, a valódi színészek itt csak statiszták.

A valóság és a fikció mentén való egyensúlyozás annyira jól sikerült, hogy még most sem vagyok biztos benne, hogy a Jicinsky-sztori melyik része igaz és melyik részét képzelteti el velem a transzhumán gép. Az izgalmas bizonytalanságot remekül alátámasztotta a Krétakör-kampány: a honlap, a blog, a műsorfüzet és a szinte teljes létszámban civil résztvevők titkolózása. Valószínűleg ez az egyik lényeg egyébként: az izgalom napokkal az esemény utáni fenntartása, a lázas kutakodás az abszolút igazság után. Pedig a racionális megbizonyosodás utáni vágy reménytelen, nem találunk semmit, csak az élményre emlékszünk. Minden (más) narratíva bizonytalan.

Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a Pécs EKF 2010 gyűjtőlapon olvashatják.

Vö. valuska lászló: Gép pusztítja a danbrownizált Pécset 
Szemere Katalin: A fiúk a bányában… 
Hamvay Péter: Meddig ér a kulturális főváros? 
Szemessy Kinga: A Gép forog, az alkotó pihen 
Krupa Zsófia: Kiaknázott installáció Pécsett 

A Majálisról készült videó itt megtekinthető.