A Szépművészeti Múzeum földalatti bővítése 2007-ben vált kiemelt, uniós finanszírozású beruházássá. A kormánydöntés alapja Szécsi Zsolt (ÁMRK) terve volt, de ez csak koncepcionális kiindulásként szolgált a továbbiakban. Tervpályázatot idő hiányában már nem írhattak ki, a megbízó az építészkamarával konzultálva 2008-ban meghívásos „tervversenyt” hirdetett.
 Karácsony Tamás terve: a kútlépcső |
Ennek nyertese, Karácsony Tamás készítette el a bővítés tervanyagát. A fővárosi tervtanács kifogásokkal élt a műemléki homlokzat megbontását illetően, de a koncepciót általánosan kiválónak ítélte. 2008 decemberében kiadták az építési engedélyt, és a terv alapvető módosítás nélkül alakult tovább, a kritikus hangok elhallgattak. Idén tavasszal azonban Ráday Mihály bíráló publicisztikája nyomán korábban alig látott intenzitású vita indult meg a bővítés építészeti megoldásaival kapcsolatban. A városvédők eleinte a főhomlokzat, nevezetesen a portikuszra vezető lépcsősor megbontását kifogásolták, de kritikával illették a leendő földalatti látogatóközpont megközelítését szolgáló üveg-építmény architektúráját is. Véleményük szerint az új elem megbontaná a Hősök Tere szimmetrikus kompozícióját, szükségtelenül hagyna karakteres jelet a már szimbolikus értelemben készre komponált együttesben.
 Az udvar |
Az építész társadalom tőle szokatlanul egységesen reagált a támadásra, Karácsony Tamás tervét minden szinten támogatta, amellett, hogy a terv egyes elemeiről természetesen kialakultak eltérő vélemények. A konfliktushelyzet megmozgatta az építészeket, a tervező maga invitált vitára, a szakma jeles képviselői rendre nyilatkoztak – az óhajtott egészséges párbeszédre emlékeztető építészeti közélet törékeny csírái kezdtek az iszap alól feltünedezni (bővebben itt olvasható – a szerk.). A terveket az N&N galéria Vágatlanul című kiállításán mutatták be, a megnyitóhoz kapcsolódó vitán azonban világossá vált, hogy a különböző szakmák képviselői nem egy nyelvet beszélnek, és nem egy ideált dédelgetnek a múzeum, illetve tágabb értelemben a múlt fogalmával kapcsolatban.
A Kortárs Építészeti Központ rendezvényén a pódiumon a meghívottak (Baán László, a Szépművészeti Múzeum igazgatója, Barkóczi István muzeológus, művészettörténész, György Péter esztéta, médiakritikus, egyetemi docens, Karácsony Tamás Ybl-díjas építész, a múzeumbővítés tervezője és Székely Miklós művészettörténész, a CentrArt elnöke) a fenti tételt állították színpadra. A harcállás a sajtóból ismert lehetett, Barkóczi István és Székely Miklós korábban publikálta véleményét (http://epiteszforum.hu/node/15430, http://epiteszforum.hu/node/15429). Mindketten ellenzik a bővítést, ki-ki saját szakmájának érvei alapján. Székely a múzeum legfontosabb funkciójának a gyűjtést tekinti, magát a múzeumot ex catedra a Múzsák Szentélyének titulálta, ahol olyan alantas funkciók, mint pelenkázó vagy étterem még az alvilágban (azaz a térszint alatt) sem kaphatnának helyet. Barkóczi arra intett, hogy nincs egyértelműen végiggondolva, milyen lehetőségek vannak épületen belül, ő a bővítést szükségtelennek tarja, és a meglévő értékek jobb kihasználását támogatja.
 A főlépcső látványterve |
Feltűnő módon ellentétben áll a gyűjtemény kezelőinek véleménye a gyűjteményt bemutatni szándékozók véleményével. Az igazgató és a tervező építész a közönség szempontjából tekintenek az épületre, így kerülhettek bele az inkriminált babapopsikat és egyéb emésztőszerveket kényeztető funkciók az együttesbe – amellett, hogy a felszín alatti bővítés lényegi eleme természetesen az időszakos kiállításokat befogadó tér lesz. Baán László szerint ugyanis e kortárs művek befogadására a múzeum mai formájában kevéssé alkalmas, s a jobb híján jelenleg erre használt terek felszabadulásával, a funkciók átcsoportosításával a muzeológus és művészettörténész szakma által hiányolt feladatok elláthatóak lennének.
A Karácsony Tamás nevével fémjelzett terv építészeti erénye szellemes térkoncepcióján túl (az alagsorban a fenti klasszikus térkapcsolatok ismétlődnek meg) épp a visszafogottság, az építészeti ego minimális fitogtatása, amely – ha úgy tetszik – szintén a koncepció lényeges eleme, műemlék épület bővítése esetében különösképpen. A vitatott megoldás: a portikusz lépcsőjének átvágása, a lépcsősor kvázi-átbillentése nem öncélú formai elem, hanem hosszas tervezési folyamat végeredménye – az egyetlen lehetőség a térszint alatt elhelyezett bővítés méltó és funkcionális megközelítésére. Anélkül, hogy egy egész praxis minden csínját-bínját hirtelen távoktatás formájában elsajátítanánk, el kell ezt hinnünk, hiszen kiváló építésztől kaptuk a választ. A bizalom azonban e tájon gyenge kis virágszál, az első fuvallatra megadja magát. Hát még, ha a nemzeti múlt erős bástyái felől fúj a szél, akkor törik, de azonnal. Abban a kérdésben, hogy vajon a Szépművészeti Múzeum mint műtárgy elvisel-e bármiféle változtatást, nagyon eltérőek az álláspontok, és nehéz a hitvitában érveket találni. Elgondolkodtató, amit Barkóczi István állít: a külföldiek az épületet magát csodálják, a maga nemében páratlannak találják. A vita helyszíne, a Barokk Terem, a bővítést ellenzőknek olyannyira fájó módon elhanyagolt Román Csarnok, a Reneszánsz Csarnok – a sort még folytathatnánk – az épületet stílusok múzeumává avatják. Ebben a sorban viszont a modern helyet követel magának – mutatott rá Mányi István építész, aki szintén jegyzett már 2001-ben egy tervet a bővítésre, de most teljes meggyőződéssel támogatja kollégáját, habár Székely Miklós épp Mányi tervét tartaná üdvözítőnek.
Esztétikai alapon ellenben bármilyen forma megkérdőjelezhető, de ahogy György Péter esztéta rámutatott: egyikünk sincs az igazság birtokában, a lényeg a vita, a demokratizmus nyugtatja meg a háborgó lelkeket. A teremben ülő, élettől elrugaszkodott filoszok (ők voltak kevesebben) nyilván György Péter elméleti hozzászólásaiból okultak leginkább, a gyakorlat makacs képviselői azonban tartották magukat álláspontjukhoz: a lépcső az lépcső, és nem mindegy, hogy a magasba tör, vagy az alvilágba süllyed. Ugyanakkor kiderülni látszott, hogy bármelyik irányba tart is, csupán ürügy – az ellenzők nem az esztétikumot, még csak nem is a múlt értékeinek tiszteletét kérik számon a tervezett beruházáson, hanem úgy, ahogy van, elutasítják, indokolatlannak, átgondolatlannak tartják. Csakúgy, mint Baán László múzeumpolitikáját, amint azt Székely Miklós nem is rejtette véka alá. Itt került patthelyzetbe az építész-közönség, hiszen ők e tárgykörről mit sem tudhatnak. A művészettörténészek viszont bájos tájékozatlanságot árultak el építészeti kérdésekben; kicsit fájó volt Barkóczi István szájából azt hallani, hogy ő a tervet nem ismeri, hiszen amúgy is elvetélt ötletnek tartja.
E ponton a vita értelmét vesztette, maradt tehát az elmélet, melyet György Péter nem mindennapi előadóművészi vénával interpretált. A fent vázolt ellentmondásra reflektálva megállapította: minden szakma a saját belső logikája alapján érvel, és e logikák, úgy tűnik, összeegyeztethetetlenek. Abban viszont lehet és érdemes vitatkozni, vajon mi a feladata, vagy divatosabb megfogalmazással: jelentése ma egy múzeumnak. Vajon jogos-e a műélvezetre éhes középosztályt hóban-szélben órákig hagyni sorban állni a Hősök Tere amúgy impozáns miliőjében, hogy aztán kellő alázattal lépjen be a szentély falai közé? Vajon a gyűjtés lényege és célja a birtoklás és osztályozás, vagy a bemutatás? A szakmának gyűjtünk, vagy a közönségnek? És e kettő vajon kizárja-e egymást?
 Előcsarnok (A képek forrása: szepmuveszeti.hu) |
Határozottan kijelentette: a múzeumnak nemcsak hogy lehet, kell is változnia, akkor tölti be feladatát, állít emléket a múló időnek. A múzeum épülete a változás metaforája: azzal hogy a múltat (a közelmúltig, az épp meghaladott pillanatig bezárólag) folytonosan integrálja, a történelemhez való viszonyulásra tanít. Vagyis bármiféle kontextus alapján közelítjük is: fő funkciója a tanítás, a kommunikáció – ennek rétegei számtalanok és a befogadó közönség receptorain múlik, melyik réteg érvényesül.
Az elméleti kérdés azonban végül is építészeti tettben manifesztálódik, alkalmasint lépcsőben vagy üvegkalitkában. Jelenleg az utóbbi látszik győzedelmeskedni – Baán László bölcsen úgy döntött, nem lépcsőt óhajt építeni, hanem múzeumot, lemondott hát a főhomlokzatot megbontó megoldásról. Így a Szépművészeti Múzeum valóban egyedülálló vonással dicsekedhet majd: ez lesz az egyetlen rangos múzeum Európában (sőt gyaníthatóan a világon), amelynek főbejárata egy csinos metrólejárón keresztül nyílik.
A dolog pikantériája továbbá, hogy az engedélyezett terv voltaképpen jelenlegi formájában is megépíthető lenne, a tervtanácsnak csak véleményezési joga van. Kérdés például, hogy a módosított tervet ki milyen fórumon fogja jóváhagyni. Hogy mégis diskurzus alakult ki a tárgyban, az talán az ügy legpozitívabb hozadéka, habár nem feledteti az impozáns bejárat fájó hiányát.
A Tálalót pedig dicséret illeti; kulturált volt a moderálás, izgalmas a beszélgetés, az egymásnak feszülő hozzászólások után felcsattanó taps-blokkok topográfilag kijelölték a vélemények táborát – egyszóval a közönség is jól szórakozott, habár a tapssal jutalmazott megszólalások teremtettek némi országgyűlés-feelinget.
Talán csak az építészek távoztak csalódottan; a KÉK meghívójában beharangozott, az építészet helyzetét tisztázó vita elmaradt, illetve helyesnek bizonyult a megelőlegezett sejtés: az építészet itt puszta harctér: a közeg, ahol az intézményi, kultúrpolitikai és egyéb csaták lezajlanak.
Film a Szépművészeti Múzeum tervezett bővítéséről: http://epiteszforum.hu/node/15398
Vö. Kovács Dániel: Úton a rossz megoldás felé
Endrődi Gábor: Műveltség, együttműködés, béke
Népszabadság: Kell-e pelenkázó egy modern múzeumba?