Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

KIS BAJOR ÖLMELEG

Martin Sperr: Vadászjelenetek Alsó-Bajorországból / Nemzeti Színház, POSZT 2011
2010. ápr. 27.
A kritikus fájós nyakú, zsibbadékony kripli. E restellnivaló tény említését eddig sikerrel mellőzte írásaiban, ám Alföldi Róbert igazgató-rendezői működése most mégis arra készteti, hogy egy fontos előadás beszámolóját e merőben magánjellegű életproblémával kezdje. LÁSZLÓ FERENC ÍRÁSA.

Tompos Kátya és Stohl András
Tompos Kátya és Stohl András

„Felhívjuk nézőink figyelmét, hogy rendhagyó helyszínen, a Festőműhelyben láthatják az előadást, melynek megtekintéséhez kényelmes viselet ajánlott. Az új játszóhely speciális megközelíthetősége miatt kérjük, hogy időben, legkésőbb 18.30-ig érkezzenek a színházba. Az ezután érkezőket sajnos nem tudjuk beengedni, késés esetén a jegy árának visszatérítésére nincs lehetőség!” Ekképp jelezte a Nemzeti Színház egyszerre figyelmes és szigorú hangú előzetes tájékoztatója, hogy a teátrum problematikus játszóhelyeinek száma eggyel gyarapodott: a hatodik emeleti, leginkább kisebbforma gyárcsarnoknak tűnő Festőműhely választatott ki ugyanis a primitív intolerancia fenyegető jelenlétét tárgyazó dráma színhelyéül. A döntés bizonnyal elfogulatlan és nyitott reakciót érdemelne, ám ezt a teherlift átmeneti gyengélkedése miatt végül gyalog abszolvált hat pájsliszaggató emelet indokolatlanul, bár emberileg tán érthető módon, némiképp megnehezíti. Aminthogy mi tagadás, az is ellenérzést ébreszthet a nézőben, hogy az előadást a műhely közepén elfekvő szalmazsákok egyikéről kell végignéznie, méghozzá idült nyaktekergetés közepette, hiszen az olykor mindössze kartávolságnyira dolgozó színészek akkurátusan körbe-, sőt körbe-körbelakják új játszóhelyüket.

Igaz, Martin Sperr 1965-ös színpadi munkája (amely 1969-ben az azonos című emlékezetes film alapjául szolgált) valóban mindmáig körülöttünk és köztünk játszódik, s az eltelt évtizedek sajnos vajmi kevéssé javítottak az általános helyzeten: az idegenellenesség, a jószerint bármiféle másság gyűlölete máig rendre felüti a fejét, s a történet különös hazai aktualitását szintúgy nehéz lenne elvitatni. Mégis naiv, vagy éppen felszínes elgondolásnak kell ítélnünk a koncepció zsákos kiszerelését, mert hát a fizikai kényelmetlenség olykor éppen a ráismerés lélektani feszengését temeti maga alá, s ráadásul a bevonódás, az érintettség megélését egy külsődleges gesztus, a „kellős középen lét” túljátszásával hatástalanítja.  

Hollósi Frigyes, Murányi Tünde
Hollósi Frigyes, Péterfy Bori, Murányi Tünde és Molnár Piroska

Méltánytalan lenne ugyanakkor, ha nem jeleznénk e közellét nagy erényét: azt, hogy néhány pompás színészt láthatunk magunktól alig egy-két méterre működni, s ez esetenként megéri a nyilvánvalóan mindkét részről jelenlévő kényelmetlenséget. Így a homoszexuális fiát megtagadó, egyszerre elkínzott és kínzó anya szerepében Molnár Piroskát közelről szemlélhetni egészen különleges élmény: színpadi létezése a realista játékmód és a személyiség zsigeri hitelének együttes diadala. Hollósi Frigyes derűsen barbár sírásója, Sinkó László reálpolitikusan „emberséges” polgármestere, Szarvas József sánta kitartottja vagy épp Söptei Andrea és Murányi Tünde hétköznapian ádáz, prózaian vérszomjas falusi mellékalakjai mind jól boldogulnak a csarnok bejárásával, s perfekt módon nyűgözik a szokatlan közelségből figyelmező publikumot.

Többeken viszont egyelőre sajnálatosan megérzik a zavar. Különösképpen a főszerepet, a megbélyegzettségétől szabadulni vágyó, s végül gyilkosságba hajszolt Abramot alakító Stohl Andráson, aki helyenként túlharsogja, s már-már operásan túlgesztikulálja szövegét, s aki inkább csak a darabvégi halálos rezignációban lel rá a saját hangjára. A minden ízében remek Básti Juli is kicsit többet ad bevett színészi eszközeiből a vélt optimálisnál, s Hevér Gábor fesztelenül bunkó figuráján is átüt olykor a túljátszás heveny harsánysága. Abram két ártatlan megkísértőjét, a zárt intézettel fenyegetett fiút és a terhességétől szebb életet remélő lányt, Farkas Dénes és Tompos Kátya egyaránt kielégítően formálta meg. Jószerint fél-amatőr játékával még kis szerepében is zavarónak bizonyult viszont Péterfy Bori, akiről szólván említést kell tennünk színészi (és énekesi) ténykedésének egyik eleddig kevéssé pertraktált, noha merőben problematikus mozzanatáról: a kihívásról, melyet több mássalhangzó korrekt kiejtése jelent a rokonszenves társulati tag számára.

Básti Juli és Szarvas József. Fotó: Puskel Zsolt (Forrás: PORT.hu)
Básti Juli és Szarvas József. Fotó: Puskel Zsolt – PORT.hu

Sperr műve mindvégig felkavaróan erős szövegként funkcionál, s ezt a hatást az az – egyébiránt teljességgel legitim – rendezői döntés sem csorbítja, amely az embertelenség hétköznapias kedélyességére összpontosítja figyelmünket – szemben a film által kidomborított fenyegető és rusztikusan erőteljes kegyetlenséggel. A fináléban bemasírozó sramliegyüttes azért így is túlzásnak tetszik (nyitószámukat utoljára a Kémeri második epizódjában hallottuk, méghozzá Csákányi László előadásában), hiszen közelítés helyett inkább távolít az élménytől, ha tetszik, a katarzistól, s ugyanez a gond a zárójelenet nagyvonalú sör- és fasírtosztásával is. Mert jóllehet, a Vadászjelenetek után egészen indokolt, hogy a néző némi émelyt érez a bensőjében, ám e diszkomfort érzést aligha a fasírt vastagon terjengő olajszagának kellene megalapoznia.

Vö. Nánay István: Másság 
Molnár Gál Péter: Vadászjelenetek a festőteremben 
Deres Kornélia: Sör és vér bajor módra 
Fehér Anna Magda: Sorozatgyártottak 
Zsedényi Balázs: Mire is iszunk? 
Csáki Judit: Kedélyes vérszomj 
Tarján Tamás: Körülöttünk, köztünk 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek