Duna Művészegyüttes: Barocco Rustico - A négy évszak / Táncfórum 2010
2010.04.27.

Juhász Zsolt és Orza Calin a Duna Művészegyüttes számára készített új koreográfiájában az olasz barokkot az erdélyi folklórral házasította. MAUL ÁGNES KRITIKÁJA.

Hogy a különös párosítás nyújt-e a közönségnek nagy felismeréseket, kérdéses, ám az biztos, hogy a végeredmény sodró lendületű, igazi bűverővel rendelkező előadás. 

A cím - Barocco Rustico - elárulja az alapkoncepciót. Az alkotók a népi kultúra és a barokk közelségére igyekeznek rámutatni, hogy a Duna Művészegyüttes újfent bizonyíthassa: a néptánc nem mozdulatlan és unalmas hagyomány, hanem termékeny, sokarcú és kísérletezésekre is alkalmas alapanyag. A felvételről megszólaló A négy évszak és a Göncöl zenekar élő játéka között tehát táncból épül híd, a Duna Művészegyüttes húsz táncosának jóvoltából.

Jelenetek az előadásból
Jelenetek az előadásból

Erdély zene- és tánckultúrájára, különösen a Mezőségben, kimutatható hatással volt a reneszánsz és a barokk. A Barocco Rusticóban megjelenő két stílus és kultúra közötti kapcsolatot ezen a tényen túl azonban maga a Vivaldi-mű is indukálja. A négyrészes hegedűverseny-ciklusból a Tavaszban pásztortáncot, az Őszben pedig parasztok táncát megidéző tétellel is találkozunk. Sőt, ha elolvassuk az Őszhöz kapcsolt szonettet (Vivaldi a négy hegedűverseny tartalmát ugyanis négy szonettben foglalta össze), akkor azt is rögtön megértjük, hogy nem véletlenül indul és zárul a koreográfia azzal a jelenettel, hogy a táncosok borospoharakat a magasba emelve köszöntenek bennünket. „Paraszt ünnepli tánccal, cimbalommal vidám szüretjét - és nyakalva cifra kedvébe' Bacchus kelyhét, bizalommal ki-ki magát már asztal alá issza” - szól a vers. Mégis, ahogy halad előre az előadás, ahelyett, hogy a barokk műzene és tánc, valamint az erdélyi népzene rokonságára figyelnék fel, éppen a különbözőségek körvonalazódnak egyre határozottabban.

Szerkezetét tekintve a koreográfia folyamatosan hintázik a két hagyomány között. Ahogy elhalkul a Vivaldi-mű egy-egy tétele, besétálnak a Göncöl zenekar tagjai, hogy féktelen kedvvel és virtuozitással húzzák a talpalávalót a lenyűgöző tudású táncosoknak. Zeneileg nem csatlakozik egymáshoz a barokk és a folk, inkább csak kergetőznek egymással anélkül, hogy egyszer is találkoznának. Az olasz komponista monumentális, sokszínű, precízen megszerkesztett, a zenei és pszichológiai hatáskeltés eszközeit tudatosan használó műve más húrokat pendít meg az emberben, mint az a vérpezsdítő, zsigeri, spontán muzsika, melyet a színpadon álló zenészek csalogatnak elő hangszereikből. Míg Vivaldi dallamai vizuálisan hatnak, szinte láthatóvá teszik, lerajzolják az alvó, táncoló embert, a csicsergő madarat, az ugató kutyát vagy a nyári zivatart, addig a Göncöl zenéje ösztöneinket veszi célba.


A táncosok mozdulataiban már sokkal inkább párhuzamosan jelenik meg a „barocco” és a „rustico”, ám itt sem képződik homogén elegy. Amikor A négy évszak szól, Vivaldi uralja az előadást és a közönség figyelmét, s a táncosok csak lekövetik a zenét. Amikor viszont a Göncöl zenészei rákezdenek, a népzene és a néptánc egymásból táplálkozik. Nem tereli el egyik a másikról a figyelmet: erősítik egymás hatását. A különbség adódhat a zenekar személyes jelenlétének erejéből, és abból, hogy a táncosoknak ez utóbbi a „hazai terep”, a barokkos ’ringatózás’ pedig inkább csak kísérlet. A táncosok felváltva hívják elő egy táncház fülledt hangulatú forgatagának és egy előkelő bálozó társaságnak a képét. Kifinomult, már-már finomkodó kézmozdulatok, szertartásos hajlongások, a barokk tánc mesterkélt kecsessége áll szemben a néptánc sokkal emberközelibb lendületével. Míg az utóbbinak súlya van, az előbbit épp a könnyedségre való törekvés jellemzi.

A kettősségből leginkább Túri Erzsébetnek sikerül harmóniát teremtenie. A táncosok számára vörös és arany selyemből, bársonyból készített jelmezek anyaga, fodrai a barokkot juttatják eszünkbe, a rátett díszek és a férfiak bő ingujjai viszont a népi viseletet.

Fotó: Puskel Zsolt (Forrás: PORT.hu)
Fotó: Puskel Zsolt (Forrás: PORT.hu)
Vitathatatlan, hogy a két stílus váltakoztatása olyan lüktetést és feszültséget ad az előadásnak, amely nemcsak leköti, de magával is ragadja a nézőt. Abban meg van némi humor (bár nem valószínű, hogy szándékolt), hogy amikor a párokba rendeződött táncosok közül a lányok udvari táncra emlékeztető, kecses ringatózással szépelegnek a férfiak előtt, azok kisvártatva belevaló legények módjára derékon fogják, és jól megpörgetik őket. Érdekes lenne látni, milyen előadás születne akkor, ha a két koreográfus, Juhász Zsolt és Orza Calin sokkal bátrabban, direktebben reflektáltatná egymásra a barokk és a népi kultúrát, és ha a tánc segítségével jobban kiemelnék Vivaldi zenéjének természetközeliségét és féktelenségét - elvégre a A négy évszak sokkal inkább szól a természet színeiről, hangjairól, erőiről, mint illemtudó udvari hajlongásokról. A Barocco Rustico így azonban nagy meglepetést nem okoz, hacsak azt nem tekintjük annak, hogy az „összeházasított felek” ugyan nem beszélik egymás nyelvét, mégis jól mutatnak egymás mellett.

Kapcsolódó cikkeinket a Táncfórum 2010 gyűjtőlapon olvashatják.
Szerző: Maul Ágnes
Cím:  Barocco Rustico - A négy évszak,  Rendező:  Juhász Zsolt,  Koreográfus:  Orza Calin,  Juhász Zsolt,  Zene:  Antonio Vivaldi,  Ökrös Csaba,  Díszlet, jelmez:  Turi Erzsébet,  Fény:  Lendvai Károly,  Közreműködik:  Göncöl zenekar
Megítélt támogatás: 3 000 000 Ft
Támogató: Táncművészeti Kollégium
Az előadás bemutatására (2010)