A Titanic animációs szekciója gazdag antiutópiákban és posztapokaliptikus roncsfilmekben: Tarik Saleh baljós sci-fije, a Metropia, Shane Acker 9 című, Tim Burton által felkarolt rongybaba-horrorfilmje (melyről kritikánk itt olvasható – a szerk.), John Bergin Legbelülről című rémálom-mozija, Anders Morgenthaler Az alma és a kukac című szatirikus parabolája, sőt bizonyos szempontból még Jirí Bartának a Nagy Testvér-toposzra rájátszó filmje, A padláson is ide sorolható. Ezek közül kettőre érdemes kitérni bővebben, a legbetegebbre és a legszelídebbre, már csak azért is, mert viszonylag kevesebb figyelmet kaptak, mint a szekció többi munkája. 

Legbelülről

A fesztivál egyik legmorbidabb filmje a Legbelülről (From Inside), melyben a saját képregényét megfilmesítő John Bergin rendező nem árul zsákbamacskát: már az első öt percben vasvillákra szúrt csecsemők röpülnek a kemencébe… Kafka világa derűs wellness-hotel ahhoz az éjsötét labirintushoz képest, amely ezt a nyomasztó antiutópiát jellemzi. Narrátorunk és főhősünk egy fiatal, várandós nő, aki egy, a semmibe tartó vonaton utazik, amit – ismerős toposz – „őrült mérnökök” vezetnek. A lány egyedül van, de egy bebugyolált arcú, napszemüveges alak folyton követi. A vonat néha megáll, egyszer egy kihalt faluban, másszor egy hatalmas marhacsorda közepén: az utazók az állatokat tömegestül leölik és feldolgozzák, csak úgy tocsog a vértől az ideiglenes hentesállomás. A posztapokaliptikus vergődés a továbbiakban még iszonyatosabb lesz. Mintha csak egy súlyosan depressziós ember agyában tennénk kirándulást, az elején még szokatlan, aztán már egyre unalmasabb, sivárabb, lélekölőbb és fárasztóbb. Ami viszont érdekes, hogy John Bergin formailag elég pontosan visszaadja a lélektani mélyrepülést, például azzal, hogy a figurák gyakran mozdulatlanok, csak a háttérben van mozgás (ködgomolygás, zuhogó eső stb.), ettől az egész film statikusnak tűnik, színek pedig nincsenek, minden tárgy és alak szürkébe burkolózik. 

A padláson

Jirí Barta stop-motion technikával készült animációs filmje, A padláson viszont sziporkázik a játékosságtól, humortól és ötletektől. A rendkívül eredeti, szürreális bábfilmben egy padlás titkos életébe pillanthatunk be, ahol minden limlomnak, feleslegessé vált, kidobott tárgynak külön élete van. A padláson éldegél elégedett kommunában egy szőke, házias játékbaba a rajongóival: egy Schubert nevezetű gombfülű, ceruzaorrú gyurmaemberkével, egy levitézlett, hiú marionett bábuval és egy játékmacival, aki olykor állomásfőnökként tevékenykedik. A kis kompániának még saját rádióadása is van, amit Madame Curie, egy izgága egérnő vezet. 

A szereplők idilljét furcsa kukkoló zavarja meg: a hatalmas aranyfej elkezdi zaklatni a szőkeséget (óriási szemmel felszerelt, porszívócsőre emlékeztető kamerával követi a baba lépteit), sőt el is rabolja. Az elanyátlanodott családtagok mentőakcióba kezdenek, és a Die Hardba illő akciókkal szerzik vissza nőjüket és egyben pótanyukájukat. Schubert a legstrapabíróbb közülük, ő még egy kislány, egy odatévedt élő szereplő cipőjének a talpára kenődve is képes újragyúrni magát és fejére illeszteni elmaradhatatlan söröskupak tökfödőjét, sőt egy repkedő porszívó-helikopterre is simán felmászik egy lelógó kötélen. A mindent bekamerázó Nagy Testvér, az aranyfej is küzd rendesen, van neki például egy fürge rovarhadserege, amely egy fém katicabogárból rajzik szét, és egy elképesztő pompomlány-csapata, Barbie-baba lábú, kicsírázott krumplikból. Jirí Barta akcióparódiába fordult mozija tele van elbűvölő barkács-romatikával: mintha egy mániás szakaszba érkezett Mekk mester önmegvalósítási tébolyának eredményét látnánk. Fantáziadús, költői szépségű, rendkívül szellemes, varázslatos film, számomra az animációs szekció legemlékezetesebbje.

Az állatmesék definíció természetesen csupán szigorúan szó szerint véve írja le a Kutyám, Tulipán és A fantasztikus Róka úr című munkákat. Ezek nem parabolák: Wes Anderson filmje inkább gengszterfilm-paródia, Paul és Sandra Fierlingeré pedig sajátos szemszögből tálalt életrajzi film. Ami összeköti a kettőt, az a kifejezetten igényes irodalmi alapanyag: a helyi gazdákat alaposan felültető róka figurája Roald Dahl tollából született, Tulipán pedig J. R. Ackerely könyvének hőse.

Kutyám, Tulipán

A Kutyám, Tulipán megejtően különc darab: alapjául J. R. Ackerley 1956-os regénye szolgált, melyben egy magányos, idős úr, egy igazi elméleti ember, aki egy hatalmas könyvtárra emlékeztető lakásban éldegél, magához vesz egy fiatal farkaskutyát, és kénytelen megismerni az élet némiképp praktikus oldalát is, mint például a kutyagumi eltakarítása vagy a fedeztetés nehézségei. Az önéletrajzi ihletésű könyvből Paul és Sandra Fierlinger rendezett animációs filmet. Ez a páros első nagyjátékfilmje, ami azért érdekes, mert Paul Fierlinger jócskán túl van a hetvenen, és számtalan rövidfilm gazdája (melyek közül egyet Oscarra is jelöltek 1979-ben). A Kutyám, Tulipánnak sajátos bája abból fakad, hogy a főhős végtelenül magányos lény, aki egész életében a tökéletes barátságra áhítozott. (Ugyanakkor azt is lehet tudni, hogy az évtizedekig a BBC-nél dolgozó szerző az első nyíltan meleg közszereplők egyike volt, aki több regényében is hosszan boncolgatta magányosságát. Azt a napot, amikor kutyája elpusztult, a legszomorúbb napnak nevezte életében.) Az alkotók Ackerley szelíd humorú, ironikus szövegéhez biztos stílusérzékkel nyúltak, s hasonlóan többértelmű, játékos kifejezésmódot használnak. Gyakran élnek például azzal az eszközzel, hogy egyes jeleneteket szinte gyerekrajz-szerű egyszerűséggel mutatnak meg, az alkotás folyamatába is bepillantást engedve, a fedeztetés sokáig kudarcos történetét pedig úgy mesélik el, hogy antropomorfizálják a kis szukát, amikor szoknyás, szende mesehősként ábrázolják. Erről a filmről a tavalyi Anilogue nyitófilmje, Harvie Krumpet Mary és Max című munkája ugrik be – melyben egy autista brooklyni nyugdíjas levelezik egy kislánnyal –, mivel ugyanolyan érzékenyen és hitelesen tárja fel a magány természetrajzát.

A fantasztikus Róka úr (A képek forrása: titanicfilmfest.hu)