Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

ARCHAIKUS JELEN

Szeredás András: Téboly Thébában / Stúdió „K” – Békés Megyei Jókai Színház
2010. ápr. 23.
A vörös inget és cipőt, fekete nadrágot viselő fiatalember, Dionüszosz már a nézőtér egyik székén ül, amikor magunk is elhelyezkedünk a teremben. A mámoristennel egy platformra, legalábbis egy placcra kerülünk. Ha akarjuk, ha nem. TARJÁN TAMÁS KRITIKÁJA.

Van-e menekvés az új istenség behálózó demagógiája és alantas praktikákkal megtámogatott parancsoló akarata, egyben a bor, a borivás nyomában járó, brutális erőszakba átcsapó kollektív észvesztés elől? Az Euripidész-tragédia, a Bakkhánsnők alapján (Lukianosz, Nonnosz és mások szövegfragmentumainak bevonásával) íródott színmű és a Stúdió „K” Színház (a Békés Megyei Jókai Színházzal közösen kivitelezett) előadása, a produkció kiúttalanul zárt teátrumi keretei szerint a cselekmény terében-idejében nincs. Marad a vétkek tengerében a legsúlyosabb – noha öntudatlanul, a tömeghisztéria sodrában, tévedésből elkövetett – bűnök egyike: gyermeknek anyja által történt, őrjöngőn örömteli legyilkolása: e gyilkosság rémületes tanulsága talán indíthat el kataklizmát.

Jobbról Kézdy György
Elö: Kézdy György
Fodor Tamás rendező térkezelése (mely az előcsarnoki nyitó farce-bábjelenetet is az egyórás játékba fűzi) a szín- és a nézőteret összeolvadó egységként nyitja meg, a széksorok közt is színészi járást biztosít. Egyetlen város(állam) népe, népsége vagyunk ekként, játszók és szemlélők. A személyesség abból is kitetszik, hogy a kétféle szerepkiírás közül az egyik a Kar tagjait civil nevük antikizáló variánsai szerint említi. Hannus Zoltán (Johannus) a kórus korpulens vezérkosa, Horváth Zsuzsa (Szuza) a révetegebb, Homonnai Katalin (Homon) az egzaltáltabb nőalak, Lovas Dániel (Danilosz) a csoportos bódulatba könnyen manipulálható kis naiv, Spilák Lajos (Laiosz) pedig a részeg tompultságot ritmussá fakasztó akusztikus lény, nem a szavak, hanem a hangok embere. (Spilák a főleg ütőhangszeres, szuggesztív zajvízió, csörömpölő-dübögő, sokszor pontszerű zene komponistája.) Ez az amőba – melyet Németh Ilona lepeljelmezei szinte egyetlen hatalmas, matt textília sátra alá terelnek, holott a hevenyészett ruhák, fejfedők eltérő színűek, egyénítésre is képesek –, e ragacsos folt a maga mélyvilágába húzza a palota magasából a hajdan Thébát alapító, mára tisztes agg Kadmosz lányát, Agauét is, akit – fia gyilkosát – Nyakó Júlia a vulkánkitörés lávázásából csendesít vissza, egészen az asszonykráter beomlásáig.
A tömegnek ható öt-hat fő nem városi, inkább népi-néprajzi képzeteket keltő, valójában csak reves, korhadt, horpadt (akár közömbös) tárgyak sűrűjébe fészkelte be magát. Szegő György díszlete az itteni Vihar-bemutató eszközvilágára emlékeztet. Egyszerű, jelzéses összehordottsága a vásári és az iskolai színjátszás fogásait várja otthonosan az ennél azért tágabb regiszterű, de nem különösebben összetett nyelvet beszélő színrevitelben. Kézdy György bölcsült tudását a fizikai tehetetlenségben már hiába őrző, lefittyedt ajkú Kadmosza, Fodor Tamás némi cinizmussal a keserű kompromisszumok felé botorkáló-biztató vak Teiresziásza a választékosabb, intellektuálisabb figuraközelítéssel épp az esélytelenséget, az embermassza indulataival szembeni alávetettséget emeli ki.
Jelenetkép
Jelenetkép
Az ifjú új Isten, Dionüszosz szerepében a hajlékony Nagypál Gábor még azt is megengedheti magának, hogy erejét alig fitogtató, olajos mediterrán férfibálvány, puszta megjelenésében is sztár legyen. Míg ő épp csak jelzi hatalmát, Gulyás Attila (Pentheusz, Agaué fia, Théba mostani ura) tehetetlenkedő hivatalnoki külsejével, majdénmegmutatom buzgalmának hiábavalóságával nagyon is szeretne a vészhelyzet fölé kerekedni – ha e helyzet nem érné készületlenül, s lennének erőtartalékai. Dionüszosz és Pentheusz között egyébként testvér-, azaz unokatestvér-háború zajlik, hiszen mindkettejük anyja Kadmosz leánya (az istenségé Szemelé) – csakhogy Dionüszosznak nem más az atyja (sőt részben az anyja: a holt édesanyjából kimentett fejlődő magzatot a combja bőrébe varrva maga hordta ki), mint a főisten, Zeusz. Fodor az egyre nagyobb felfordulásban is okosan, elemzősen szétterített, de valamiképp nem eléggé átütő (szerény? evidens? tartózkodó?) rendezése Zeusz felelősségét közvetve veti fel. Meg nem jelenő személyében a mindenek feletti, bírálhatatlan omnipotencia rója ki a tébolysorsot Thébára. A fő konfliktuson kívül (behódolni Dionüszosz uralma alá vagy sem) több mellékkonfliktust érint a mű. Fodor interpretációja a tőle megszokott módon korán felveszi tempós utazósebességét, melyen aztán érezhetően nem is kíván változtatni.
A képek forrása: PORT.hu. Fotó: Puskel Zsolt
Fotó: Puskel Zsolt (Forrás: PORT.hu)
A Szeredás András által – a fordítások igénybevételével – szépen, ökonomikusan formált szöveg a felvezető, humoros bábképben tudat valamennyit a mitológiai szövedékességről, amelyet azonban jobb nem tudni, hiszen a régi görög hitvilág, illetve a Bakkhánsnők sértett, bosszúálló mámoristene nem egészen az a Dionüszosz, akire e napjainkhoz szóló, de politikai közvetlenségtől mentes példázatnak szüksége van. Nem is az, akit – említsünk a rengeteg értelmezés közül egyet – a kortárs német zeneszerző, Hans Werner Henze 1965-ös operája (Die Bassariden) – az egyik librettista, Whistan Hugh Auden felfogása nyomán is – pszichoanalitikus és bölcseleti megközelítésből szemlélt. Az ő Dionüszoszuk Pentheusz önismerethiányát, e „filozófiai tévedést” torolja meg a bakkhák által. Fodor Tamásék dionüsziádája nem a vallásba, bölcseletbe, lélektanba futtatja a legzabolátlanabb mitológiai fejezetek egyikét, hanem a történelembe, a jelenbe, melynek naptára a bemutató napján történetesen 2010. április 7-ét mutatott.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek