A hajdani szakszervezeti üdülők egyenágyneműit idéző, gigantikus paplan fedi a terem plafonját, s eleveníti meg a kiállítás címének helyhatározóját a Terror Háza friss tárlatán. Egyszerűségében is eredeti és hatásos ötlet, s a látogató rögvest kedvet kap a széttekintéshez: ugyan, mit lel a takaró alatt, az idén kötelességszerű gyakorisággal emlegetett, mozgalmas 1968-as esztendő eme újabb tematikus földolgozásával szembesülve. Sajnos kevesebbet a vártnál, s még kevesebbet az ígértnél; deres halántékú, a merészséget ódzkodva félő és lagymatag kiállítást találunk a nagy paplan alatt.

Forrás: terrorhaza.hu

“Ha már máshol nem csinálhatunk forradalmat, csináljunk forradalmat itthon, az ágyban” – olvasható a falakon elhelyezett töméntelen idézet között a szépemlékű drámaíró, Csurka István tételmondata a Deficitből, s minden jel szerint e szemléletes dichotómiát próbálja megközelíteni a tárlat. Nyugaton zavargások, utcakövekből barikádot építő, Mao vörös könyvét lóbáló fiatal lázadók grasszálnak, míg nálunk csak a zene és a divat válhat az ifjúság tüntető elkülönbözésének terepévé, s persze a nemiség, a szex. Csakhogy épp itt hibádzik valami: szexet nem találunk a teremben az istennek se! Nem vágyunk rafinált pornográfiára, a világban szerte feltalálható Erotica Museumok (Barcelona, Párizs, Koppenhága, stb.) talmi kukucska élményére, ám hogy egy ilyes kiállításon mindössze pár levél fogamzásgátló Infecundin tabletta, nehány bikinis címlapfotó és a miniszoknya emlékeztessen a szexualitásra, az módfelett csalódást keltő. Igaz, az erotikus anyag aligha egykönnyen összehordható, s nyilvánvaló az is, hogy a magyarországi hatvanas évek kevés ilyen dokumentumot hagyott örökül ránk. De talántán a prüdériának is lehet abban némi szerepe, hogy a kiállítás összeállítói a kívánatosnál kevésbé távolodtak el a kispolgári erkölcsöket prédikáló szocialista államhatalom álszemérmétől, s hogy az intő és fegyelmező felsőbbség megnyilvánulásait figyelemreméltóbbnak ítélték, mint a zord nemi erkölcs merész áthágásait. “A nemek közti helyes viszonyt sem tisztáztuk még megnyugtatóan.” – jelentette ki aggodalmasan a korszak feltörekvő ifjú (vagyis korai negyvenes) kádere, Méhes Lajos, s úgy tetszik, véleménye visszhangra lelt a Terror Házában.

Szex hiányában marad a divat és a zene, ám e téren sem frappíroz újdonat ötleteivel a tárlat. Készséggel elfogadjuk, hogy a táncdalénekesek a korszak kiemelkedő figurái voltak, csakhogy az ő történeteiket, vándormeséiket már számtalanszor meghallgathattuk, s azért aligha érdemes múzeumba járni, hogy az ember Komár László keresetlen és keltezetlen megállapításával szembesüljön: “A magyar csapatok bevonultak Csehszlovákiába. Na és, akkor most olcsóbb lesz a nápolyi?” S így bár az ifjúság és a szocialista állam ütközései felettébb gazdag anyagot kínálnak (a rendszerető Rajnák elvtárs Ifjúsági Parkjától az Illés, s az egyéb hivatásos vagy öntevékeny zenekarok körüli purparlékig), a kamarakiállítás messze a lehetőségek és a szokvány határain belül marad, s oly lanyhán mértéktartónak és elmélyültnek bizonyul, akár egy dokumentum összeállítás valamely kereskedelmi tévécsatornán. A kivetítőkön sorjázó interjúrészletek mindazonáltal nem szűkölködnek az élményszerű pillanatokban, hiszen a kamera elé ültetett hírességek között számos jó svádájú anekdotázó akad, s ugyan ki nem értékelné Vámos Miklós visszaemlékezéseinek szelíd báját! Így például többek szájából is elhangzik a sarkalatos megállapítás, miszerint nagy dolog, mondhatni forradalmi reveláció volt a miniszoknya, helyesebben a miniszoknyás lányok felbukkanása a pesti flaszteren. Alighanem valóban így volt, ám meglehet, e felismerésért sem szükséges átkelnünk a pengefalon.