Bár az európai filmtermésből idén – Francia zátonyok elnevezéssel – külön szekciót csak ők kaptak, azért másutt is találkozhattunk francia produkciókkal: a White Material a versenyprogramban, az archív anyagokból összerakott 14-18 világégés pedig a Filmdokkban kapott helyet. A nemzeti szekcióban vetített hat alkotás közül kettő – a Közeli ellenségek és A bűn serege – a történelmi múlttal való szembenézés dilemmáit mérlegeli (úgy látszik, ezt a fájdalmas feladatot még a nálunk szerencsésebb sorsú nemzetek sem úszhatják meg egykönnyen), míg a többiben – 35 pohár rum, az Egy éjszaka a klubban, a Hátralévő életed első napja és a Menedék című opusokban – a hétköznapi élet bonyolult érzelmi kapcsolataira kerül a hangsúly.
Hátralévő életed első napja |
A válogatás egyetlen vidámabb, szórakoztató darabja a Hátralévő életed első napja, amely afféle „átlagos” családfilm: dráma nincs, csak öregedő szülők és fölcseperedő gyermekek jól ismert helyzetei és tipikus konfliktusai sorjáznak. A rendező, Rémi Bezancon azonban ügyesen játszik a szemszögváltás és az időbeli ugrások változatos lehetőségeivel. Ezeken túl filmje jó arányérzékkel épít a zenei betétdalok erős hangulatteremtésére is, mint például néhány éve a retró hangulatú kanadai C.R.A.Z.Y. című film is tette. De nemcsak a zene, hanem Marc-André Grondin személye is megidézi azt a mozit, aki annó szinte az egész filmet elvitte a vállán, és itt is övé az egyik főszerep. Azért mondok „egyiket”, mert a film minden családtagra jóformán ugyanannyi időt szán: mindegyikük szemszögéből látjuk az eseményeket, s közben mindenkit látunk is a többiek szemével. A jól kidolgozott karakterek és a következetes dramaturgia folytán a több éves időbeni ugrások sem okoznak fennakadást: a film végig izgalmas és élvezetes marad.
Hangulatában a másik három alkotás sokkal nyomasztóbb, sőt a rosszul sikerült darabok még unalmasak is. Az Egy éjszaka a klubban a már klasszikus történetet mondja fel újra: a főszereplő jazz-zenész lassan egy évtizede éli a családos férfiak nyugodt, feszültségtől és izgalomtól mentes életét, amikor egy éjszaka betér abba a bizonyos klubba…
35 pohár rum |
A 35 pohár rum című film csak azért mondható érdekesebbnek az előbbinél, mert még a tartalma sem foglalható össze egy mondatban. Claire Denis rendező, aki egy másik filmjével a Hullámtörők díjért szállt versenybe, egy párizsi panelház négy lakója köré szervezi a történetet. Bár a ráérősen és szinte szótlanul építkező filmben fokozatosan kirajzolódnak a viszonyok, az egyes események között nem jön létre kapcsolat. A film valószínűleg szerette volna finoman árnyalni az emberi érzések rezdüléseit, ám ehhez sem szóban, sem képben nem ad elég kapaszkodót a nézőnek. A moziból kijőve a film mintha meg sem történt volna: emlékezetünkben nem hagy semmilyen nyomot.
Menedék |
A fentiekből nem következik, hogy ne lehetne visszafogott stílusban filmet készíteni. Erre jó példa Francois Ozon Menedék című munkája, mely a rendező halálról és gyászról szóló trilógiájának a záró darabja. A 2000-es Homok alatt egy férjét gyászoló asszonyról, a 2005-ben készült Utolsó napjaim egy haldokló fényképészről szólt. A Menedékben a főszereplő lány, Mousse (Isabelle Carré) heroin túladagolásban meghalt szerelme gyermekét hordja a szíve alatt. A gyász, a fájdalom és a kábítószer elől egy tengerparti kis házikóba menekül. Magányát szerelmének öccse kavarja fel. Mint minden igazi francia filmben, itt sincsenek tiszta helyzetek, így az emberek közötti viszonyok bonyolultságára kerül a hangsúly. A szereplők olyan természetességgel, eleganciával viselik saját furcsaságaikat, hogy mégis képesek szerethetővé válni a néző számára. A rendező franciás könnyedséggel rejt el nagy pillanatokat és érzéseket a nagy csöndekbe (de még a kicsikbe is). Az ítélkezéstől megszabaduló francia filmeknek ez az egyik leglenyűgözőbb jellemzője.
A szekció másik két filmje olyan történelmi eseményeket dolgoz fel, amelyekkel a szembenézés még mindig nem zárult le a francia közgondolkodásban. A bűn serege az örmény menekült, Manouchian csöppnyi ellenálló csapatát mutatja be, akiket a nácik Franciaország megszállása idején közönséges bűnözőkként ítéltettek el a kollaboráns francia bírósággal. (A csoportnak amúgy tagja volt egy magyar származású zsidó fiú is.) Mint ahogy egy jó kiállású történelmi filmtablótól elvárható, van benne minden: társadalmi felelősségérzet, szerelem, hősiesség s persze a végén a mártírhalál.
Közeli ellenségek (A képek forrása: titanicfilmfest.hu) |
A Közeli ellenségek az algériai háború poklát idézi meg hatásos mozgóképekben. Akárcsak Coppola Apokalipszis mostja, ez is a háború okozta emberi elállatiasodásról beszél. Az ifjú hadnagy az amerikaiakénál alig pikánsabb civilizatorikus lelkesedésssel érkezik új állomáshelyére. A napalmmal való szőnyegbombázás, a falvak lakóinak lemészárlása, a kínzások és a hullák látványa azonban hamarosan megteszi a magáét: a pokol bugyraiból nem lehet minden további nélkül visszatérni a gyömbér illatú karácsonyi otthonba. Szenvtelen és naturális képek egy olyan háborúról, mely a francia állam szerint 1999-ig nem is létezett, s amelyben mégis több ezer francia katona vesztette életét.
Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a TITANIC 2010 gyűjtőlapon olvashatják.