A burleszk elemekkel gazdagított mozi olyan, mintha Jean-Pierre Jeunet leghíresebb filmjének, az Amélie csodálatos életének az egyik epizódját duzzasztotta volna fel. Alig vannak, akik ne emlékeznének Collignonra, az arcát mindig felfújó, vértolulásos zöldségesre, aki rendre megalázza segédjét a standnál („Collignon vadbarom”, mondja beosztottja, a bárgyú, de kedves segéd). Amélie roppant rafinált és nagy előkészületeket igénylő bosszút áll a jólelkű segéd megalázását látva. A zöldséges a rettenetes és körmönfont támadás után össze is omlik, mint egy ötnapos saláta.
 Dany Boon |
Jeunet művei nem csak azért hasonlítanak a burleszk filmekre, mert a slapstick komédiák protagonistáihoz hasonlóan csetlenek-botlanak, szerencsétlenkednek szereplői, vagy mert nem jószántukból, hanem a kényszerítő körülmények hatására válnak hőssé, hanem azért is, mert minden filmje a kisemberek apoteózisa. Az egyszerű, hangyaszorgalmú, jólelkű, a nehézségektől meg nem rettenő kisember kerekedik a nála látszólag jóval nagyobb, korrupt és romlott hatalmasságok fölé. Jeunet hősei az egyszerű, háborítatlan élethez való jogukért harcolnak. Majd mindegyikük drámája az, hogy rutinokra támaszkodó, nyugodt életüket valamiért nem élhetik tovább. Amélie a kizökkent életeket tereli vissza a rendes kerékvágásba: ez minden hőstettének értelme és veleje. A Hosszú jegyesség – szintén Audrey Tautou játszotta – hősnőjének életét az egymásra acsarkodó fegyveres birodalmak törik ketté.
Amélie ügyes bosszúja tulajdonképpen egy játék: bosszút játszik, amikor összeköti Collignon cipőfűzőit vagy hajtűt dug a konnektorzsinórba. Nem életveszélybe akarja sodorni a zöldségest, hanem az őrületig akarja bosszantani. Jeunet filmjeiben rettenetes kreativitásukat a szereplők mind a játék ügyének szolgálatába állítják: a játék számukra messze elismertebb tevékenység, mint a művészet, nagyobb a respektje, és ebből is következően az lehet – szereplői szerint, és vélhetően tehát Jeunet szerint is – igazán boldog, aki megmaradt gyereknek. Akinek a játék komoly dolog maradt.
 Jelenetkép |
A francia rendező filmjeiben mindig egyértelmű, hogy ki a jó és ki a rossz, hiszen ezek mind mesék, gondoljunk csak legjobb filmjére, a Delicatessenre, vagy az Elveszett gyermekek városára. Mese a Micmacs – (N)Agyban megy a kavarás is, melynek főhőse az apjáért és a fejébe került golyóért áll játékos bosszút. De ez a bosszú, mivel a bosszú tárgyai fegyverkereskedők, nagyon nagyot szól, akkorát, hogy még a bosszú elkövetői, a Tire-larigot lakói is meghökkennek.
Bazil (Dany Boon, egyébként új Jeunet-színész) egyszerű kis tékás egy párizsi külvárosi videókölcsönzőben. Apja, mint a film elején pergő képekből megtudjuk – e sziporkázó betétek miatt lehet egyébként igazán szeretni Jeunet filmjeit – a háborúban veszett oda: aknára lépett. A rendőrség épp egy fegyveres támadás elkövetetőit üldözi, miközben Bazil egy Humphrey Bogart-filmet néz. A zajra kilép az utcára, egy véletlenül leeső pisztoly elsül, a golyó hősünk homlokában áll meg. Agyműtétje után clochard lesz, és egy kedves öregúr mutatja meg neki a bolondos számkivetettek és különcök otthonát, a szeméttelep alatt. A Tire-larigot-ban minden újrahasznosított, az egyik lakó mechanikus játékszerkezetei ugyanúgy, mint az élő ágyúgolyólövedék-ember kilövőállása. A csupa különcből álló társaságot természetesen az teszi olyan egységessé, hogy mindannyian gyermekien naivak. Ellenfeleik, a fegyvergyárosok, akiknek egymással szemközt van az irodája, cinikus, romlott emberek: egyikük a fiát mindig a különböző bombák hatóerejéből vizsgáztatja, nem is csoda, hogy szegény kisfiúnak, amikor az apja Rimbaud nevét említi, felcsillan a szeme, és azt mondja: „őt ismerem, apa” – majd Rambóról kezd el beszélni…
 A képek forrása: PORT.hu |
A Tire-larigot-béliek és a fegyverkereskedők harca nem is végződhet másképpen, csak a fegyverkereskedők totális erkölcsi megsemmisülésével. Briliáns eszközökkel, humorral kikényszerített vallomásuk felkerül a Youtube-ra; a fél világ rajtuk röhög. Jeunet egyébként nem átall egy elég durva fricskát nyomni Sarkozy elnök úr orrára is: az egyik főbűnösnél van egy kép, amely együtt ábrázolja az elnökkel, és vallomásában sem feledkezik meg róla.
Egy Jeunet-filmet ki lehet szúrni ezer közül is. A kissé barnított képek, a különös, sárgás fények a burleszk aranykorát idézik. Minden filmje – Chaplinnek szentelt percek tulajdonképpen mindegyikben vannak – olyan, mintha a húszas években készült fotókból állna össze, holott a külsőségek maiak. A némafilmek korát idézi a zene is. Az a Yann Tiersen, aki jó ideig meghatározta a Jeunet-filmek hangulatát, műfajt váltott, és mostanában, ahogy Budapesten is hallhattuk, kemény rockot nyom. Jeunet új szerzőt keresett, olyat egyébként, Raphaël Beau-t, aki jól tudja utánozni Tiersen stílusát. A sok zongorás betétre olykor Bazil kifejezetten Chaplin-koreográfiát lejt.