Inbal Pinto és Avshalom Pollak darabja, a Hydra nem könnyű falat még azoknak sem, akik ismerik korábbi munkáikat. Nem könnyű, mert szelíd humora, költői képei semmilyen szokásos nézői attitűddel nem rendszerezhetők, és nem könnyű azért sem, mert a történések folyása meglehetősen lassú a nyugati néző számára. Ez persze leginkább kulturális különbségekből adódik, a Japánban bemutatott darab az ottani nézők számára feltehetően könnyebben befogadható volt.
A díszlet olyan, mintha egy akvárium belsejében lennénk. A matt, türkizre festett falakat egy vízszintes rés töri meg, mely elé egy hosszú padot helyeztek, a tér szigorúan geometrikus kialakítása csak még inkább ráerősít a koreográfia groteszk látványvilágára. A testek ugyanis ebben a darabban gyakorta szétesnek, a vízszintes résben fejek torlódnak egymásra, a padon hátradőlt figurákból csak kalimpáló lábak látszanak. Előfordul az is, hogy két férfi oldalt gubbaszt a színpadon percekig, háttal a közönségnek. Fejek, lábak, hátak – hősnők és hősök helyett. Semmi sem olyan, ahogy azt megszoktuk.
Jelenetek az előadásból |
A látvány erős képzőművészeti érzékenységet sugall, olyan érzésünk van, mintha a koreográfus elképesztő álmaiba csupán szigorú képkivágásokon át kukucskálhatnánk. Már a nyitó kép sem mindennapi, mintha apró szentjánosbogárkák bóklásznának a színpadon, úgy keringenek a sötétben, fejükön pislákoló fejlámpával a táncosok: meglepő antré. A színpad egyik oldalán súlyos zsák lóg a levegőben, belőle homok pereg, emlékeztetve minket a pillanatok visszahozhatatlanságára. Közelítési kísérletként esetleg haikukat lehetne e képek mellé illeszteni.
Van valami egészen megközelíthetetlen talányosság ebben a darabban, melyet a cím boncolgatása cseppet sem enyhít, de azért neki lehet futni, hátha mást is zavar a kapaszkodók teljes hiánya. A Hydra, azaz az Északi Vizikígyó csillagkép a legnagyobb a nyolcvannyolc csillagkép közül, de ugyanígy hívják a Plútó egyik kisméretű holdját is, amit csak 2005-ben fedezett fel M. Mutchler csillagász. A görög mitológiában a víziszörny Hydrának, Tüphón és Ekhidna gyermekének elpusztítása Héraklész egyik próbája volt, Héra persze azért találta ki a szinte lehetetlen feladatot, hogy elveszejtse a hőst. A mérgező lehelletű, számtalan fejű, kígyóra emlékeztető szörnyeteg nem adta magát könnyen: minden levágott feje helyett két újat növesztett, talán ezért is nevezik a többoldalú, látszólag megoldhatatlan problémákat hidra-problémáknak. A címertanban a hydra kifejezés sárkányszerű lényt jelöl, a videojáték-szcénában pedig minden olyan sokfejű szörnyet, mely egy ütéssel legyőzhetetlen. És ami végképp megzavarhatja az embert, hogy hydra névre hallgat még egy alig tíz milliméteres, édesvízi állat is, mely veszély esetén gömb alakot vesz fel, és egészen különösen szaporodik: tetszés szerint ivarosan vagy ivartalanul. Nyilván messzire visz ez a fejtegetés, mindenesetre a többfejűség, ha sajátos módon is, de számtalanszor felbukkan a darabban, ezért talán a sárkányszerű víziszörny alakja az, amire leginkább érdemes asszociálni.
Fotó: Hajdú D. András (Forrás: Budapesti Tavaszi Fesztivál) |
A Hydra mintha a neoklasszikus balettet figurázná ki finoman, ahogy a szürreális népmesére emlékeztető, zűrzavaros, mégis költői látomássorozat lassan előtűnik. A klasszikus emelések és ugrások helyét egy másféle „repülésmód” veszi át, a táncosok a padot vagy egy-egy hosszú botot vízszintesen tartva rántják levegőbe a karral, lábbal kapaszkodó szereplőket. A kép fregolin repkedő vizes ruhadarabokat idéz. Kreatív, eredeti, ironikus mozgásforma, a darabban a lehető legtermészetesebb módon szegődik egymás mellé a groteszk és a líraiság. A táncosnők könnyű, görögös, pasztellszínű ruhákban, a férfiak fekete nadrágban, fehér trikóban lépnek színre (később zakót is szereznek, egy matrjoskababaként levetkőztetett férfiról húznak le néhány felesleges darabot), és a férfi-női szerepek is viszonylag hagyományosan szerveződnek, mégis, az az érzésünk, hogy Inbal Pinto teljesen szembemegy minden nézői elvárással.