Harmatcsepp

Pedig az ékszer oly vonzó tud lenni! Gondolom, nem én vagyok az egyetlen, aki egy Péter Vladimir-gyűrűért kisebb áldozatot is hozna, Horváth Márton üveggyöngyeiért pedig kilométereket gyalogolna. (Hogy csak a két doyent említsem a hazai ékszerművészek közül.) De üsse kő, lehet műanyagból is – Coco Chanel már rábeszélte a világot -, ha elég ütős darab, helye lehet a privát kollekcióban. Még a hordhatatlannak tűnő ékszerekkel is megbarátkozunk némi kényelmetlenség árán, de egy műremek mindent megér. Az arany és a drágakövek népszerűsége után az ezüst hódított, ma viszont már szemünk se rebben, ha színes patent- vagy gombköteget látunk valaki nyakában. Egy szó mint száz, mindenre vevők vagyunk, ha az párját ritkítja.

A felsoroltakból akad bőven a dán ékszer-kiállításban is, csak éppen katartikus élmény nélkül. Pedig igen széles a választék, minőségben és felhasznált anyagokban egyaránt, mégis eltöpreng a látogató: vajon valamennyi kiállító felsőfokon képzett ötvös lenne? Nem csak a legfrissebb munkák érkeztek Budapestre, három évtizedet fog át a bemutató, s úgy látszik, egybegyűjtötték a szakma apraja-nagyját.

Megkapó és meglepő, ahogyan a dánok tengerfüggése még ebben a műfajban is előtör. Több, témába vágó darabot is láttunk, például Henning Koppel egymásba fűzött stilizált halacskákból álló karláncát, Arje Griegst tengerhullámos spirálgyűrűjét, Peder Musse Szardínia brosstűjét.

Kim Buck: Svamp-o-matic

Kim Buck a csúfondáros hajlamú alkotók közül való, tenyérnyi méretű Svamp-o-matic-ja azonban, amely 1984-ben készült szivacsból és műanyag kefeszőrből, nem nagyon bírja az idő vasfogát: a kék nylon szálak ugyan még mindig vidoran állnak, szivacságyuk azonban mosogatószínűre fakult. Nemesebb anyagokban tartósabbnak mutatkozik extravaganciája, például a műanyag tokba zárt tört (arany)gyűrű sorozatában, vagy a kimondottan praktikus(?) karkötő-pénztárcában. Nem ő az egyetlen kísérletező, láttunk más vicces értelmetlenségeket és anyagokat is, például „váza-karkötőt”, ami fölött aztán el lehet morfondírozni, hogy mire való, ha semmire?

Tetszett viszont Josephine Winter mesterséges ékkövekből előállított, mégis rokonszenves Rubin gyümölcsök című műve, amely azért nyakláncként is funkcióképes, s Per Suntum bonyolult megnevezésű brossai is módfelett vonzóak. (A hold… Egyedül a hó cím talán mégsem fordítói baki.)

Mette Saabye munkája

A giccs egyáltalán nem áll távol az ékszertől, bár a mai eklektikus, ironikus, parafrázisokat ontó (bárminemű) alkotások gyakran próbára teszik az ítélőképességet: mivel is állunk szemben? Nem kevés bátorság kell ahhoz, hogy kimondjuk: netán színtiszta ízlésficammal. Ebben a kategóriában három „gyöngyszemre” is leltünk: egy (reméljük, nem valódi, csupán tekla) gyöngysugárban úszó, porcelánszemű, ezüst ölebre, továbbá a – hasonlóan élethű – Fogas és a Trikó című csecsebecsékre, melyeket fehéraranyból, brillekből és kék zafírszemekből munkált össze alkotójuk.

A kiállítás egyébként első pillantásra kifejezetten ijesztő (másodikra is), és nehezen követhető. Azt együttérzőn elhisszük, hogy komoly fejtörést okozhatott a csupán bőröndnyi tömegű tárgy és a lovarda méretű terem összehangolása, ám a végső, falanszterszerű megoldás nem hozott eredményt. A finom és intim képzeteket keltő „ékszerdoboz” helyett komor monstrum emelkedik a szoba közepén, amelynek masszív szögletessége Malevics-kiállítást ígér, kivitelezése viszont dobogóraktár hangulatot idéz. Mivel azonban még így is maradtak tátongó légköbméterek, Varga Anikó ikerlepedőnyi méretű textiljeit lógatták a szabadon maradt helyekre (értsd: a terem végébe), amelyek teljesen értelmetlenül és aránytalanul lebegnek az űröket elkendőzve.

Ole Bent Petersen: Trikó kabátfogason (A képek forrása: Iparművészeti Múzeum)

A kezdetleges labirintust formázó pozdorja-erődítménybe vágott mély ablakokban árválkodnak az apró mütyürök, így esély sincs arra, hogy valamiféle összkép teremtődjön, netán, hogy összevethessünk néhány darabot. Ami pedig több szempontból is fontos lenne, a legtriviálisabban azért, hogy egy-egy alkotó különböző munkáit – melyeket szerteszét pakolt a rendezői szeszély – egyben lássuk. Ideális esetben ugyanis még az is elképzelhető, hogy e feltételek teljesülésével a fentinél előnyösebb képet kapnánk a mai dán ékszerművészetről.

A kiállítás 2010. április 11-ig tekinthető meg.

Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a Budapesti Tavaszi Fesztivál 2010 gyűjtőlapon olvashatják.