Paco de Lucía apjától tanulta meg a mesterséget, amit elég hamar tökélyre vitt. Tizenegy évesen már a helyi rádióban szerepelt, semmi sem érdekelte, csak a gitár. Utólag úgy emlékszik vissza erre, hogy ha törik, ha szakad, a világ legjobb gitárosa akart lenni. Kifogyhatatlan energiákat érzett magában. Bekerült flamenco együttesekbe, híres muzsikusok és táncosok környezetében töltötte minden idejét. Formális képzésben sohasem részesült, technikáját maga próbálgatta, csiszolta, persze közben családja, idősebb és híresebb társai és barátai tanítgatták. Nem a fegyelmezett tanulás útja nyílt meg előtte, hanem a cigánykaraváné, mert a flamenco, ahogy egy interjúban mondta, inkább az anarchiából nő ki. Lépésről lépésre jutott előre, és kidolgozta saját, improvizatív stílusát. Csak egy dolog maradt ki számára: de Lucía nem igazán bajlódik a kottával, elképesztő technikájára és a végtelenségig megbízható hallására hagyatkozik inkább. De ez nem hátráltatta semmiben, az enigmatikus Concerto de Aranjuez című gitárverseny lemezfelvételét is elkészítette 1991-ben. Maga Rodrigo is elismeréssel nyilatkozott művének de Lucía-féle interpretációjáról.
 Paco de Lucía |
A spanyolajkú világon túl akkor lett ismert, amikor összeálltak az amerikai Larry Corryell-el és a brit John McLaughlinnal, a jazzrock két úttörőjével. Mindketten roppant virtuóz technikájú gitárosok, de a spanyoltól ők is elámultak, lemezük de Lucía neve alatt jelent meg, csak az ő szerzeményeit játsszák. Miután Corryell helyét Al di Meola vette át, a trió a modern flamenco felől még inkább elmozdult a jazzes ritmika és a world music irányába (bár akkor ez még nem volt annyira divatos kifejezés). De Lucía azóta, tehát harminc éve világsztár, aki még azt is megengedhette magának, hogy hosszabb időre visszavonuljon mexikói feleségével annak hazájába, és kikapcsolja a mobilját.
Szerencsénkre visszaköltözött Spanyolországba és nagy kedvvel koncertezik újra. A flamenco már rég nem csak az egykor periferikus, dél-andalúziai vidék dialektusa, és ő is a fővárosban él és dolgozik. A modern flamenco és a world music között azóta is a saját maga vágta keskeny ösvényen jár. Izgalmas kérdés, a koncerten is minduntalan felötlött bennem, hogy a nyilvánvalóan konzervatív beállítottságú gitáros hogyan képes, semmibe véve a puristák kritikáját, a modern flamencón is túl, jazz, pop és egyéb hatásokat olvasztani produkciójába úgy, hogy annak autentikussága nem sérül? Persze erre részben magyarázatot ad, hogy a flamenco is olyan népzene, amelyben a különböző népek kultúrájának keveredése ab ovo megjelent, és nyomon is követhető.
 |
De Lucía a flamenco zenekar felállását is saját képére igazította. Az első, pompás szóló prelűd után fokozatosan kapcsolódtak be együttesének tagjai – akik nem csak spanyolok, régóta foglalkoztat karibi és dél-amerikai zenészeket is –, hogy a harmadik számban, egy alegríában már a teljes oktett megszólaljon: három énekes, ritmusgitáros, basszusgitáros és ütőhangszeres. A nyolcadik a szintetizátoros volt, Antonia Serrano, aki csak háttért adott, amíg kezébe nem vette a kromatikus szájharmonikát, és egészen új dimenziót adott a dallamoknak. De Lucía csapatának harmadik énekese, Farruco adta a csúcspontot a szinte folyamatosan egyre magasabb hőfokon izzó előadásnak, amikor a dobogón szólótáncot mutatott be: a gesztusnyelv pontos ismerete nélkül is izgalmasak voltak a szóló improvizatív és a gitárral és énekkel párbeszédbe elegyedő részei.
De Lucía tüze még mindig ugyanúgy lobog, mint amikor ő akart lenni a világon a legjobb. Ma már nem a legjobb akar lenni, és nem hiszi, hogy a művészi előadásnak a tökéletesség volna a célja, azt inkább az őszinteség környékére helyezi. Zenéjükben elbűvölő a harmóniák és melódiák gazdagsága, díszítettségük foka, a modulációk vakmerősége, a bekiabálásig menő szoros, családias kommunikáció a zenészek és a táncos között. De Lucía éli a zenéjét, nem játssza. Őszinte, teljes valójával tartózkodik benne, és örömét leli a variációkban. Az érzelmi végletek, karikírozásig felerősített kifejezési eszközök megfelelnek a hagyományos előadási szabályoknak, miközben teljes átélésükkel megőrződik a spontaneitásuk. A kisebb-nagyobb formai újítások, hangszerelési, ritmikai, összhangzattani elemek színesítik, de nem feszítik szét a flamenco közösségi, már-már összművészeti együttlétének kereteit. De Lucíáék magától értetődően vonták be a közönséget (ahonnan egy-két spanyolajkú bekiabáló már az első szám után jelezte, hogy résztvevő, és nem passzív szemlélő), hiszen ez a zene és tánc a virtusból jön létre. A dugig telt ház kitörő ovációval hálálta meg, hogy részese lehetett a közel kétórás produkciónak.
Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a Budapesti Tavaszi Fesztivál 2010 gyűjtőlapon olvashatják.