TURBO, FOLK

Turbo folk / Ivan pl. Zajc Horvát Nemzeti Színház, Rijeka, BTF 2010
2010.03.26.

A rijekai Horvát Nemzeti Színház előadása a turbo folk zenei jelenségére és dramaturgiájára alapozva tabukat döntöget, s ironikus, provokatív módon tart tükröt a társadalomnak. A kérdés, hogy melyiknek. MIKLÓS MELÁNIA ÍRÁSA.

A turbo folk műfaja a 80-as évek Jugoszláviájában született meg, népzenei motívumokat felhasználó popzenei irányzatként, ám a 90-es évek délszláv háborúinak időszakában a nemzeti összetartozás és a nacionalizmus kifejezőjeként vált népszerűvé a fronvonalakon és a vegyes etnikai összetételű hátországokban, főleg a szerb közösségekben. Az azóta eltelt évtized alatt sorra születnek az új sztárok, s az egyre inkább technósított-turbósított műfaj kulturális termékként töretlenül hódít a térség piacán.

Anastazija
Anastazija Balaž Lečić, Tanja Smoje

Hogy ebben mennyi szerepe van a testvériség-egység elve alapján, mesterségesen fenntartott titói fehér diktatúra jóléti társadalma iránt táplált nosztalgiának, mennyi a háborús traumákat feldolgozni nem tudó utódállamok ma is kimondatlan fájdalmainak és feszültségeinek, mennyi a nemzeti jövőképet a kollektív felelősséggel való szembenézés helyett a hagyományokban kereső önbecsülésnek, s mindezek következményeként mennyi a tudatlanságnak – az immár országhatároktól független probléma és személyes felelősség kérdése.

Oliver Frljić rendezése a sztereotípiák felmutatásával ezeknek a tabuknak tart tükröt, ugyanakkor nem egyszerűen megrajzolja és a múltba ágyazza a nemzeti karakterológiát, hanem a másság elfogadására való képtelenségben látja a konfliktust. Az előadás ugyanis két dolgot emel ki, s tesz bevállalósan szókimondó önreflexióval hangsúlyossá: a szláv társadalom patriarchalitásban gyökerező férfi-női sorsszerepeit s az ebből következő homofóbiát, illetve a kőszínházi konvencióktól eltérő játékmódot s a politikus (vagy politikai) színház létjogosultságát. A rijekai Ivan pl. Zajc Horvát Nemzeti Színház népszínházi repertoárjában mind tematikailag, mind formailag különleges helyet foglal el a többszörös fesztiváldíjas Turbo folk, ami a nyitottság és a nyitás jeleként ugyanúgy a társadalmi szerepvállalás és a kommunikáció új formáit kereső művészeti koncepcióról tanúskodik, mint a rendező meghívása. Az eredetileg filozófia szakon diplomázott, néhány éve a művészeti akadémián rendezőként végzett és azóta több kőszínházban is rendező Frljić nemcsak formabontó klasszikus előadásainak sikeréről, hanem elsősorban független színházi alkotóként lett ismert. A rijekában dramaturgként közreműködő Borut Šeparović-tyal például mindketten állandó alkotói a Montažtroj nevű zágrábi társulatnak, kísérletező performansz-előadásaik pedig éppen a magas- és mélykultúra tabuit és az ezeket generáló jelenségeket kritizálják (mércéjük pl. a „T-faktor”, olyan kulcsszavakkal mint a titok, terület, televízió, technológia, történelem, teória, Tito, turizmus, tolerancia, taktika stb.).

Dražen Mikulić, Anastazija Balaž Lečić, Damir Orlić
Dražen Mikulić, Anastazija Balaž Lečić, Damir Orlić

A Turbo folk műfajilag ebből a „kísérletező” hagyományból ered, a szerzői projekt (autorski projekt) megjelölés azon vonatkozásában, hogy a jelenetek és dialógusok irányított színészi improvizációkból születtek s rögzíttettek, több helyütt megtartva az élesben történő improvizáció érzetét és lehetőségét. A dramaturgia fő szervezője az előadás zenei szövete, amelyben szerb turbo folk-slágerek (pl. Indy: Bato bre, Reni & DJ Krmak: Papaj és Mile Kitić: Šampanjac), jugoszláv turbo folk (Bijelo Dugme: Lipe cvatu) és szerb, horvát vagy bosnyák népdalok, illetve népdal alapú műzenék (Ambasadori: Zemljo moja) kerülnek egymással „párbeszédbe”. Míg az elsőhöz a ritmusnak, dinamikának és a kaotikusan vad zenei alapnak megfelelően többnyire az erőszak életképei kapcsolódnak (verekedés, agresszió, fékeveszett mulatás), utóbbiakhoz a hiánnyal terhelt megnyugvás, a nosztalgia és a pátosz (csókolózó vegyes párok, háborús sérültek ápolása, sírva éneklés). A turbo folk történetének és kontextusának ismerete nélkül is érzékelhető a zenei világok közötti kontraszt, ez azonban nem a dalszövegekből, hanem a zenék kiváltotta érzelmekből adódik. A turbo folk-számok szövegei ugyanis éppen nem aktualizál-politizálnak, az előadásban elhangzó zenék mindegyike a beteljesületlen szerelemről, az elválásról, a magányról vagy a búfelejtő örömről szól, hangsúlyosabban a férfiakra váró nők szempontjából; a népdalok pedig a szülőföld szépségét, a hűtlen fiait visszaváró hazát vagy a harcos történelem balladai igazságát éneklik meg, és van egy ima is.

Alen Liverić, Tanja Smoje, Jelena Lopatić, Andreja Blagojević
Alen Liverić, Tanja Smoje, Jelena Lopatić, Andrea Blagojević

A végleteket a szélsőséges szenvedélyesség és az átélést öniróniába fordító felfokozottság kapcsolja össze. A színészek – Anastazija Balaž Lečić, Olivera Baljak, Jelena Lopatić, Andrea Blagojević, Tanja Smoje, Alen Liverić, Jasmin Mekić, Damir Orlić, Dražen Mikulić – mindvégig megőrzik kvázi-civil jelenlétüket, amit egyrészt az előadás eleji ál-valós (?) bemutatkozásuk hoz létre, másrészt a saját nevük használata, harmadrészt az önmagukra vonatkozó vallomásos jelenetek. De ezt erősíti a szabadidőruha és tornacipő jelmez is, amely nemcsak a 90-es évek divathullámát idézi, amikor az egyes márkák (Nike, Reebok, Kappa, Adidas stb.) viselése szubkultúrákhoz tartozás jele volt, hanem a délszláv népek sport (és haza) iránti elkötelezett viszonyát is (pl. az egyik jelenetben a férfiak tornagyakorlatokkal dresszírozzák a bekerített nőket, ami a megerőszakolásukkal végződik, és az ebben részt venni nem akaró társuk lelövésével), ugyanakkor a küzdelemre való felkészültségre is utal.

Az előadásban nemek, nemzetek, nyelvek, világnézetek, sztereotípiák és ízlések „harcolnak” egymással, hol konkrét, hol átvitt értelemben. A jelentések átkötését a politikai színház eszköztárának megfelelően a túlmondás és a direkt jelképhasználat együttesen teremti meg. A Turbo folk jó ritmusban váltogatja és építi fel a hangulatilag ellentétes jeleneteket, az életképekből a metajelenetekbe való ki-belépegetéssel pedig megteremt egy állandó, külső „tükör-nézőpontot” (ehhez viszont teljesen felesleges a „civilként” megszólaló színészeket funkciótlanul kamerázó asszisztens szerepeltetése), legfőbb érdeme azonban az, hogy az irónia sérülékeny határán tudja tartani a túlmagyarázást, ami egyben humor forrása is. Az előadás egyik emblematikus jelenetében például a velünk szemben elhelyezett székeken sorban ülő színészek majonézes virslit szopnak, ezt kardtartásban emelik felénk, majd megcsócsálják és lenyelik, ironikusan kommentálva a hangzó népdalt a janicsár fiúról, aki felgyújtotta szülőfaluját és megölte az anyajegyéről őt felismerő anyját (Cuno Gojković: Janičar).

Középen: Olivera Baljak, Jasmin Mekić. Fotó: (Forrás: hnk-zajc.hr)
Középen: Olivera Baljak, Jasmin Mekić. Fotó: Dražen Šokčević (Forrás: hnk-zajc.hr)

A társadalomnak mutatott tükör az előadás metajeleneteiben élesedik ki a leginkább, ezek közül is abban a kettőben, amikor a szereplők a színészi játékra illetve az előadásra vonatkozó reflexióikkal közvetve szembesítenek bennünket a látottakkal. Az egyikben nyomdafestéket nem tűrő szidalmakkal gyalázzák a nézőtéren ülő rendezőt, amiért nem normális előadást csinált, nincs megírt szöveg, nem ért a színházcsináláshoz, élvezkedik a perverziókon, elmennek a nézők, azt gondolják róluk, hogy melegek, a magyar közönség azt hiszi, ilyenek a horvátok, hozzájuk hasonlóan bedől annak, hogy mindez spontán és hasznos, fenyegetik, lebuzizzák, majd elküldik „hidegebb” éghajlatra, haza, Boszniába, ahová való, vagy művészkedni Zágrábba, mert ugyan mit tud ő róluk, rijekaiakról, és mit tud a háborúról. A másik jelenetben felsorolják, hogy minek állít emléket s áttételesen miről szól az előadás: a szerb és a horvát kultúráról, a háború áldozatairól, a színház megújításáról, a homoszexualitásról, azokról, akik miatt még ma sem lehet bevallani, hogy a háború elkerülhetetlen volt, a múltról és a jelenről, a horvát színészetről és nemzeti színházról, a horvát politikusokról, a Tuđman elnök születésnapján Vukovár ostromakor fellépésre kényszerített színészekről, mindarról, amiről semmit nem tudunk, de amit soha nem lehet elfelejteni, a hatalmasok felelősségéről, az elfogadó szeretetről és név szerint róluk, rólunk. A budapesti vendégjáték tolmácsolt szövegében kár volt idekeverni a magyar közélet és politika szereplőinek nevét – idegen tükörben ráismerni saját magunkra, hatásosabb felismerés.


Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait  a Budapesti Tavaszi Fesztivál 2010 gyűjtőlapon olvashatják. 

Vö. Kelemen Éva: Teljes folkfogyatkozás 
valuska lászló: A vörös Vágyacska feltárja önmagát 
Nánay Fanni: Turborevü 

Szerző: Miklós Melánia
Cím:  Turbo Folk
Rendező, zenei szerkesztő:  Oliver Frljić
Dramaturg:  Borut Šeparović
Szcenográfia:  Oliver Frljić,  Borut Šeparović
Jelmez:  Modni studio artiđana
Szereplők:  Anastazija Balaž Lečić,  Olivera Baljak,  Jelena Lopatić,  Andrea Blagojević,  Tanja Smoje,  Alen Liverić,  Jasmin Mekić,  Damir Orlić,  Dražen Mikulić
Helyszín:  Nemzeti Színház
Időpont:  2010. március 22.

Kiemelt ajánlónk

A CAFe Budapest számos színházi és irodalmi eseményt, bemutatót kínál. Az ajánló itt olvasható.

Tovább a cikkhez
Port.hu