 George Clooney és Ewan McGregor |
Igazán a nyolcvanas, kilencvenes években lett volna keletje a Kecskebűvölők című filmnek, amikor a médiában világszerte reneszánszukat élték a halottlátók, a fotogén fantomok vagy a testelhagyók, egyszóval mindenki, aki paranormális. Egy megátalkodott szkeptikusnak azonban még most, a huszonegyedik század elején is nehéz röhögés nélkül megállnia, amikor ibolyaszínű aurákról vagy a nyitott harmadik szemről esik szó, és ezzel mintha filmünk rendezője, Grant Heslov is tisztában lenne: a mozi első fele kifejezetten szórakoztató marhaság, amit egy percig sem lehet vagy szabad komolyan venni, jóllehet állítólag véresen komoly alapanyag nyomán született.
A fáma – és Jon Ronson azonos című könyve – szerint valóban létezett az amerikai hadseregnek egy különleges egysége, amely célul tűzte ki, hogy halálra bámulja a kecskéket, érthetőbben fogalmazva, állami pénzen olyan katonákat képez ki, akikből pszichokémeket farag. A kiképzés akkor mondható sikeresnek, ha a tökéletes katona láthatatlanná tud válni, vagy képessé arra, hogy átmenjen a falon.
 George Clooney |
A Kecskebűvölők három érában, a hetvenes, majd a nyolcvanas években, végül az ezredforduló tájékán, az öbölháború idején játszódik. A történet szerint az újságíró, Bob Wilton (Ewan McGregor) azt követően indul haditudósítóként a Közel-Keletre, hogy a neje lelépett a főszerkesztőjével. Itt ismerkedik meg Lyn Cassady-vel (George Clooney), a veterán katonával, aki az emlegetett egység egyik elsőszámú szuperfegyvere: felhőket oszlat a szemeivel, kecskéket hatástalanít, gondolatolvas és távolba lát. Ők ketten vágnak neki a sivatagnak, miközben a különböző flashbackekből megismerhetjük a pszichokém-képzés tündöklését és bukását, vagyis a hetvenes és nyolcvanas éveket.
A Kecskebűvölők metafilm a javából – nem véletlen, hogy az egyik főszereplőnek Ewan McGregort választotta a rendező, hiszen Obi-Wan Kenobi megformálójaként tényleg kifejezetten röhejes, amikor a színész a magukat „jedi lovagoknak” nevező pszichokémek történetein és képességein hüledezik. A Star Wars-párhuzam egyébként az egész filmen végigvonul: a sötét oldalt Kevin Spacey képviseli, aki beférkőzvén a jóságos Bill Django (Jeff Bridges) alakulatába a nyolcvanas években, bomlasztani kezdi a csapatot, és megpróbálja az ifjú, hippi-frizurás Luke Skywalkert (George Clooney) maga mellé állítani.
 George Clooney, Jeff Bridges és Ewan McGregor (Forrás: PORT.hu) |
Clooney és McGregor párosa olyannyira magával ragadóan idétlen, hogy az ember még az olyan agyament blődliket is hajlamos megbocsátani nekik, mint A bárányok hallgatnakból vagy a Rosencrantz és Guildenstern halottból átemelt jelenetek. A lendület és a poénok azonban éppen akkorra fogynak el, amikorra a filmnek fel kellene pörögnie, vagyis amint a múlt és jelen összeér, és a furcsa pár, sivatagi küldetését bevégezve, rátalál a megöregedett Ben Obóra és Darth Vaderre.
Nagyjából ettől a ponttól, durván egy óra játékidő után a Kecskebűvölők elképesztő színvonalesésen megy keresztül, konkrétan fárasztóvá válik: a metapoénok (Dr. Strangelove, avagy rájöttem, hogy nem kell félni a bombától, meg is lehet szeretni; Minden végzet nehéz) nem ülnek, mi több, erőltetettnek hatnak, a színészeknek pedig mintha nem lenne több szerepük: a sivatagban össze-vissza bóklásznak és közben LSD-mámorban úsznak.
Az ok valószínűleg abban keresendő, hogy a film elkezdi komolyan venni azt az ezoterikus maszlagot, amelyből mindaddig gúnyt űzött, és a pikareszkszerű, töredezett elbeszélésmódot lineárisra cserélve lényegében leleplezi önmagát, vagyis azt, hogy ezt a mozit eddig sem annyira a történet, mint inkább a helyzet és a (színészek által parádésan kivitelezett) jellemkomikum tartotta életben.