Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

MIT KERESETT MOHAMED A BEJZLIBEN?

Richard Strauss: A rózsalovag / Magyar Állami Operaház, BTF 2010
2010. márc. 22.
„Limonádét nem vezénylek!” - kiáltott fel Klemperer. Aztán persze eldirigálta. Az anekdota jól jellemezheti az opera státuszát: az egyik oldalon a szakértők megvetése, a másikon a közönségsiker, mely végül a szakértőket is maga alá temeti. A siker ezúttal sem maradt el. CSONT ANDRÁS ÍRÁSA.

Lars Woldt és Bátori Éva (Éder Vera fotói)
Lars Woldt és Bátori Éva

A librettista, Hugo von Hofmannsthal eredeti rendezői utasítása szerint az opera a következő módon ér véget: Sophie és Octavian szerelmi mámorukban kéz a kézben futnak ki a színpadról, vagyis egy kétes hírű bécsi bejzliből. Sophie eközben elejti a kesztyűjét. Hamarosan bejön a Marsallné szolgálatában álló kis néger szolga, keresni kezdi a kesztyűt, megtalálja, felemeli és kitipeg. Függöny. A lett Andrejs Zagars rendezésében: mikor Sophie és Octavian kirohan, a lány nem veszít el semmit. Bejön Mohamed, a nagy, legalább 190 centis néger szolga az üres színpadra, kezében levél. Nem tudni, kinek szól, nem tudni, ki címezte. Körbejár, benéz az ajtókon, de miután senkit nem talál itt, kimegy a színpadról. Függöny.

Bevallom, nem tudom, mit akar ez jelenteni. Talán azt, hogy ez a világ végleg kiüresedett, és benne a levelek címzettjei végképp letűntek, örökre elérhetetlenek immár? Meglehet. De ez sovány és lapos, ráadásul amolyan ideologikus rendezői ráfogás. Vagy csak mindössze annyit akart jelezni a rendező, hogy Mohamed az inasok legostobábbika, aki a legegyszerűbb feladatot sem képes kielégítően ellátni? Ebben a kontextusban fontossá válhat a premier közönségét a szünetekben erősen foglalkoztató kérdés: az első felvonásban, a reggeli tálalásakor színes bőrű komornyikunk vajon véletlenül, avagy a rendező utasítására esett-e hanyatt a lépcsőn? Az előbbi a valószínűbb (nem merem ugyanis feltételezni, hogy Zagars „az ügyetlen néger komornyik elzuhan a habos tortával” típusú komikummal operált volna…). Legyen bárhogy is, ez a két nüansz volt a rendezés legérdekfeszítőbb, leginkább gondolatgazdag eleme, és ezt nem szánom dicséretnek.

Jelenet a második felvonásból.
Jelenet a második felvonásból

A darab színpadra állítói (a rendező mellett a dramaturg Jochen Breiholz, a díszletes Julia Müer, a jelmezes Kristine Pasternaka, a világító Kevin-Wyn Jones) felülbírálták Hofmannsthalt, és Mária Terézia kora, azaz az 1740-es évek kezdete helyett magának az operának a keletkezési idejébe, azaz 1910 tájára helyezték át a darabot. Amikor még tombol a szecesszió, dolgozik Schönberg, Freud már régen felállította díványát, Otto Weininger már hét éve főbe lőtte magát, hogy csak néhány vidámabb eseményt említsünk. Ez a megvalósult előadásban sajnos mindössze annyit jelent, hogy a rokokósan fodrozódó álom-habok helyett most amolyan art decós üvegablakokat, Otto Wagneresen kacskaringózó lépcsőkorlátokat látunk a színpadon. De ez csupán homlokzat, nem átgondolt rendezés vagy teremtő (át)értelmezés. Ugyanakkor – fájdalom! – arra szerfölött alkalmas, hogy kivégezze a szerzők eredeti elképzelését, amelyben – a vígoperai koncepció mellett – még volt némi történetfilozófiai-szociológiai jelentés, ráadásul egyfajta finom stílusparódiára való hajlam. 1910 táján viszont történetileg-szociálisan már teljesen érdektelen és értelmetlen is a régi (Ochs báró, a Tábornagyné, Octavian) és az új nemesség (Faninal, Sophie) harca, illetve részben kényszerű násza, a szó több értelmében is vett kézfogója. Itt már nem értelmezhető az ancien régime bukása és a parvenü-világ felemelkedése. Akkor marad a puszta opera, pontosabban komoly, mondjuk így „metafizikus” operett, a cselvígjáték, a színpadon folyton zizegő intrika. A dúsított limonádé. És ekkor a drámai csomó nagyjából ebben a kérdésben hegyesedik ki: mit vagy kit keresett Mohamed a kocsmában? Ami fajsúlyban csak egy régi magyar színpadi kérdéssel mérhető össze: járt-e Cecil a Török utcában?

Rácz Rita és Meláth Andrea
Rácz Rita és Meláth Andrea

Ha már operett, akkor megállapíthatjuk, hogy Zagars szakmailag tisztesen középszerű, ám kevés komikumot, szellemet, ötletet hordozó munkát végzett; a szobalánynak öltözött Octavian megfelelően rázza a fenekét és irul-pirul, Ochs akár lerchenaui szolgaszemélyzete –  bárdolatlanul udvarol és iszik, Sophie halványan ropogó tűzről pattant drámai szende, az olasz intrikus intrikál, miközben különféle úri inasok és külvárosi pincérek különféle vígjátéki kellékeket hordoznak körbe. Jelen vannak még: „lakájok, futárok, hajdúk, konyhaszemélyzet, vendégek, zenészek, őrök, gyermekek, gyanús alakok”. És a szerecsen inas ekkor szükségszerűen esik el az étkészlettel, még akkor is, ha nem szándékosan. Mert nem a rendező, hanem az előadás szelleme csúsztatja el azon a fránya, rosszul legyalult lépcsőn.

 

A tömegek mozgatása minden operarendező próbaköve, melyben sajna Zagars is megbotlott. Az első jelenetben a különféle kérelmezők felléptetése rossz káoszhoz vezetett, melynek egyetlen ötletes eleme a tolakodóan hörgő olasz tenor felléptetése volt; a kocsmai botrány szárnyaszegettre sikerült, az Ochs bosszantására fellépő kísértetek még egy nebulót sem ijesztenének meg. Ügyetlen és erőltetett – inkább diákcsíny, mint skandalum – volt Ochs lerchenaui legényeinek állítólag kicsapongó tombolása Faninal palotájában. 

A gyenge, negyednapos poénokkal dolgozó, a sivár gondolattalanságot a színpadképpel pótló előadást hála istennek valahogy semlegesítette a zenei megvalósítás. A karmesteri pultnál a ragyogó Kovács János szép színeket, plasztikus karaktereket, nem túl nagy, de megfelelő lendületet hozott ki a zenekarból – talán csak a rézfúvókra lehetett némi panasz. Az előadás főszereplője Bátori Éva volt. A színpadra lépő énekesek közül egyetlenként volt képes megérzékíteni az eredeti mű alapjelentését, amit most fenséges rezignációnak nevezek. Elegánsan mozgott, és jól állt neki a hervadás. Nagy Idő-monológja az első felvonásban még ebben a kabaréközegben is teremtett valamiféle filozofikus légkört. Ihletett, hangilag is meggyőző, jelentős szerepformálás. Ráadásul a magyar énekesek közül Bátori volt az egyetlen, akinek német kiejtése – nagyjából persze – elérte a megfelelő szintet.  (Ha már itt tartunk, feltétlenül megemlítendő, hogy Mesterházi Máté magyar feliratai végre ad acta tették a Várady Sándor-féle abszurd fordítást.)  

Jelenet a harmadik felvonásból. Fotó: Éder Vera (Forrás: opera.hu)
Jelenet a harmadik felvonásból. Fotó: Éder Vera (Forrás: opera.hu)

A német Lars Woldt Ochs szerepében természetesen nem küzdött a nyelvvel, és a szó mindkét értelmében anyanyelvi alakítást adott. Nem nagy hang, mélysége nem átütő, de eléggé ápolt és karakteres. Teljesen természetesen mozgott a színpadon, és külön öröm, hogy végre nem egy kétes kéjekben és tábeszben levitézlett főnemest láttunk, hanem érvényesült az eredeti elképzelés, miszerint Ochs alig harmincöt éves, és amolyan bursikóz szépfiú, azaz „beau”, ahogy Hofmannsthal írta. Meláth Andrea nagyon igyekezett Octavian szerepében. Ez olykor görcsössé tette alakítását, és egyértelműnek tűnt, hogy képtelen megbirkózni a kétségtelenül roppant nehéz szöveggel. Magassága problematikus, hajlamos némi rikoltozásra, ezt kamaszos darabossággal ellensúlyozta, néha nem is sikertelenül.  A fiatal és üde Rácz Rita nem érett még Sophie nagy és igen nehéz szerepére. Bár színpadi jelenségként, kicsit nyakigláb kamaszlányként hiteles és illúziót keltő, de hangja olykor igen kellemetlen mellékzörejeket hallat, és erős a gyanú, hogy egyetlen szót sem ért a német szövegből. A csodálatos záró jelenetre a három hölgy – Bátori Éva vezetésével – nagyjából felnőtt a feladathoz, ha nem is felejthetetlen, de egészében poétikus tercettet produkáltak.  A kisebb szerepekben Derecskei Zsolt (Valzacchi), Fekete Attila (Olasz énekes), Kálmán Péter (Faninal), Temesi Mária (Marianne), Ulbrich Andrea (Annina) derekasan – néha civil túlspilázásokkal – tette a maga operett-dolgát.

Egészében elmondható, hogy középszerű előadást láttunk. De erős a gyanúm, hogy a mai magyar operaházi helyzetben ez a csúcs.

Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a Budapesti Tavaszi Fesztivál 2010 gyűjtőlapon olvashatják. 

Vö. Metz Katalin: A szecesszió műremeke 
Kovács Sándor: Őzike megállítja az időt 
– zéta -: Nincsen Rózsalovag tövis nélkül 
Péteri Lóránt: Félúton 
Boros Attila: Kevesebb több lett volna 
László Ferenc: Megdőlt elmélet 
Koltai Tamás: Panelszecesszió 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek