Pernye András egyszer azt írta, hogy ő már a színpadra lépő zongorista járásából, fejtartásából meg tudja mondani, mik lesznek az erősségei illetve gyengéi, milyen piánót, legátót játszik stb. Ez jutott eszembe, amikor az 1938-ban Bécsben született, jelenleg Kanadában élő és tanító Anton Kuerti egy elméleti fizikus testtartásával és zárt arcával megjelent a színpadi bejáróban. (Mint a szünetben megtudtam, apja Szilárd Leó munkatársa volt.) És azt tippeltem, hogy a második tétel lesz a legszebb, továbbá, hogy nem virtuóz vagy látványos, de nagyon átgondolt előadást fogok hallani.
 Anton Kuerti |
Nagyjából helyesen saccoltam. Kuerti ihletett-költői billentéssel kezdett, a jobb kéz kantilénája az egész versenyműben egyébként is kimagaslóan szép hangon szólt, de futamai kissé bizonytalanul gördültek, az első tétel erősen sápatag előadásából nem lehetett eldönteni, hogy ez most fádság, vagy mély és átélt rezignáció. Ám a kadenciában hirtelen erőre kapott – lehet, hogy azon előadók közé tartozik, akik szólóban jobban érzik magukat? –, játéka színekkel telt meg, férfiasabb lett, a fásultság eltűnt, de azért így is meglehetősen vázlatos előadást hallottunk. A második tétel drámaian lírikus – vagy lírikusan drámai? – párbeszédet hozott a már ekkor is remeklő Fesztiválzenekarral – nagyon megsűrűsödött a levegő. A harmadik, hatalmas lendületű induló tételben Kuerti levetkőzte gátlásait, végre kockáztatott, és ez még akkor is lefegyverzően hatott, ha ez néha játéka és billentése tisztaságának rovására ment. Meglehetősen konzervatív, de hiteles, átgondolt, olykor kimondottan mély zongorázást hallottunk, de azt már nem tudtuk meg, milyen előadói személyiség ez a rokonszenvesen gátlásos ember.
Nagyjából köztudott, hogy a 9. szimfónia már keletkezése pillanatában több volt puszta zenei jelenségnél, a művészetszociológia, mi több a különféle nemzeti történeti tudatok része lett, és még ma is csak nehezen értelmezhető mindezek nélkül. Jellemző, hogy amikor 1824-ben híre ment, hogy Beethoven netán Londonban, esetleg Berlinben, de semmiképpen sem Bécsben akarja bemutatni művét, a bécsi zenebarátok emlékiratban kérték fel a szerzőt, hogy álljon el szándékától. Ekkor a mű osztrák üggyé vált. Amikor Wagner Drezdában, 1847-ben bemutatta és a Faustból kiollózott idézetek latba vetésével programmal látta el a darabot, a szimfónia német üggyé változott. A II. világháború alatt – a náci ügy mellett – az ellenállás, a szabadságvágy szimbólumaként is értelmezték, és ekként összemberi jelentéssel ruházták fel, hogy aztán Karajan, 1972-es, mindamellett szöveg nélküli (!) hangszerelésében az Örömóda az EU-himnuszává legyen, és ekként nemzetek fölötti (persze valamiként mégis német motorral ellátott…) közvetlen politikai üzenetet hordozzon.
Talán az ideológiai terheltség az egyik oka, hogy manapság ritkán tűzik műsorra, a másik persze az előadókkal szemben támasztott abnormális követelmények. És hát igaza van Bartha Dénesnek, aki a szimfónia keletkezésének előtörténetét ismertetve erre a következtetésre jut: „Láttuk, hogy a szimfónia épületében háromféle kompozíció-tervnek az elemei egyesültek (…) Beethovennek nyilván keserves munkájába került, hogy a háromféle szerteágazó terv elemeit egységbe olvassza, s ez nem is ment végbe bizonyos erőszakoltság nélkül.” Vagyis a 9. szimfónia manapság nem különösebben vonzó előadói szempontból, és talán hallgatóiból sem: túlzott pátosza, heterogeneitása, szuszogó humanizmusa nem kimondottan rokonszenves a posztmodern relativizmus korában.
 Budapesti Fesztiválzenekar |
Fischer Iván és zenekara láthatólag nem sokat törődött a szimfónia rakterébe pakolt ilyen-olyan ballasztokkal, egyszerűen el akarták játszani a művet, és meg sem kísérelték feloldani eklektikáját. Ellenkezőleg: a cél az lehetett, hogy minél plasztikusabban jelenjenek meg a széttartó karakterek. Így aztán az első tétel úgy szólt, ahogy Beethoven eltervezte, természeti katasztrófaként, elemi kitörésekkel, vad disszonanciákkal, olykor egészen nyersen, élesen, „vad-őszintén” (Arany János). A vonósok viszonylag kevés vibrátóval húztak, ez különösen a nyitókép fenyegetően üres kvintjeinek megszólaltatásakor hangzott hátborzongatóan. A téma visszatérése előtti szakasz, a folyamatos fortissimo üstdobpergéssel (akárha valamely haragvó isten mennydörögne) valódi csúcspont volt a tetőpontokban amúgy sem szegény interpretációban.
 Debreceni Kodály Kórus |
Nagy tempó (különösen a trió szakaszban), óriási lendület jellemezte a második tétel előadását is, viháncoló pokol-galoppot hallottunk, az öreg – és rémisztően vidám! – Beethoven egyik legijesztőbb látomását. Fischer egészen előre, közvetlenül a karmesteri pulpitus alá ültette a hatalmas szerepet kapó üstdobot, így a timpani közbeverései, közbekotyogásai a szokásosnál is meghökkentőbben hangzottak fel. Még Beethoven amúgy is erősen „avant-garde” kései pályaszakaszában is kissé abszurd vállalkozás a harmadik tétel; itt voltaképpen egy nagyzenekarra írott vonósnégyes tételt komponált, hangulatában az op. 130-as kvartett Cavatina vagy a 132-os a-moll vonósnégyes hálaénekéhez hasonlót. A Fesztiválzenekar bámulatos ihletettséggel, mély költői erővel játszotta el a félig-meddig lehetetlent, a fafúvósok és a vadászkürtösök eszményi teljesítményt nyújtottak, olykor könnyeket csalva a hallgatók szemébe. A zeneileg még lehetetlenebb negyedik tételben Fischer Iván ismét nem tett kísérletet az egység megteremtésére; minek is, hiszen ilyen egység voltaképpen nem létezik a darabban. Felejthetetlen volt az Örömóda témájának megszületése a mélyvonósokon, itt még szinte tagolatlanul, egy gólem ügyetlenségével totyog elő a később olyannyira magasztos dallam – ki kell emelni a csellók rendkívüli játékát. És ezúttal a magasztossággal sem volt baj; meghökkenve tapasztaltam, hogy e mégoly elcsépelt dallam milyen frenetikus hatású lehet, ha megfelelő zenészek adják elő. A karakterek plasztikus gazdagsága maradt továbbra is az interpretáció leglényege, a „törökös” variáció (a tenorista, Jorma Silvasti vidám, szinte huncut énekével) valóban vásári tarkasággal csengett-bongott, és a nagyszerű előadás is ebben a – mondhatni – „happy” hangulatban ért véget. Hamis retorika nélküli örömzene volt az egész.
A csodálatos formában játszó zenekar remek partnereket kapott a Debreceni Kodály Kórus és az MR Énekkar gárdájában – nekik köszönhetjük a tétel egyetlen igazán metafizikus pillanatát („Über Sternen muss er wohnen”). A már említett finn tenoron kívül megfelelően és szemmel láthatóan a szereplést nagyon élvezve működött közre a többi szólista is, Kristinn Sigmundsson (basszus), Lisa Milne (szoprán), Kelley O’Connor (mezzo).
Egyszóval frenetikusan indult a Fesztivál. „Szívből jött, bárcsak eljutna a szívekig!” – ezt írta Beethoven a Missa Solemnis fölé. Ez most megtörtént. Bár így maradna a végéig!
Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a Budapesti Tavaszi Fesztivál 2010 gyűjtőlapon olvashatják.