Kristán Attila, Rácz József és Mercs János |
Szögezzük le gyorsan: nem elsősorban a sokszor mellőzött előjáték színpadra vitele, mi több, keretjátékká terjesztése jelenti a problémát, hogy e keretjáték hőse, Ravasz Kristóf – Maszlobojscsikov szerint – aztán jól megálmodja a történéseket, miszerint az álomban ő legyen Petruchio, a kocsmárosné pedig Kata. A részben ebből, részben az előjáték szorosan olvasott szövegéből következő többszörös áttétel alkalmazása – a kocsmai vendégek színésszé lesznek, s Kristófot megtréfálandó alakítják a komédiát – izgalmas megközelítést is eredményezhetne. A rendezői logika azonban többször megbicsaklik, a néző pedig, akinek fantáziáját szabadjára ereszti a naturalista-realistától igencsak távol álló tér, folyamatosan azon kapja magát, hogy a szálakat nem tudja követni, a történet elvesztett fonalaiba pedig jól belegabalyodik.
Adott tehát a függőlegesen háromosztatú tér: egy széles, végtelennek tűnő, a színpad mélye felé kissé lejtő, ezáltal misztikus távlatokat adó plató, egy köztes szint, amely leginkább tompítóként vagy küszöbként használatos, s a színpad tényleges szintje, ahová vagy két oldali lépcsőn, vagy egy, a köztes szintről induló fekvőhelynek, asztalnak egyaránt használt csúszdán lehet lejutni. Az építmény legyen bár könnyed és légies, a mozgás nem egyszerű rajta, mivel akadályok vannak beleépítve. (Mily’ remek párhuzamot vonhatnánk a szerelem mibenléte és a tér kialakítása között!) A sötétbarnára pácolt állványzat alja még egy veszélyzónát rejt: egy nyitható-csukható ajtajú karámot vagy arénát, ahol párviadalokat rendeznek. Ezek célja hol a szelídítés, hol a puszta fizikai felülkerekedés, hol a teljes testi-lelki behódolás elérése, de akár emberek, állatok (hárpiák) mutogatására való cirkuszi porondnak is látszhat. S visszajutottunk a fenti zárójeles közbevetéshez, azaz a szerelem különböző fokozatainak színpadtérbeli kivetüléséhez.
Középen: Trill Zsolt |
Ebbe a térbe simulnak (olvadnak) bele a rozsdabarna, szürke, fekete jelmezek, amelyek egyszerre idézik fel – jelzésszerűen – az Erzsébet-kori udvart és Rembrandt sötét tónusú képeit. Balla Ildikó ruhadarabjai a jellemfestéstől távol állnak. Kitüntetett szerepet kap a női kalap, amely egyáltalán nem szép, sőt kifejezetten ordenáré. Leginkább egy sokmasnis, megnyújtott-megnyomorgatott fehér cilinderhez hasonlítanám, és nem mellőzi a fallikus utalásokat sem. Hordhatatlan monstrum, az is bolond, aki hordja, sőt, bűn és szégyen viselni – legalábbis ez látszik a Katát játszó Szűcs Nelli arcán, amikor esküvőjén ráadják.
Ő az egyetlen nőszínész a színpadon. Bianca szerepét Rácz József kapja, aki a keretjáték apródjából válik Baptista-lánnyá. A társulat többi tagja is átvedlik fogadóbeli vendégből és színészből páduai néppé, ám azt nem tudjuk eldönteni, hogy céljuk Ravasz Kristóf, Petruchio vagy Kata megleckéztetése. (Az értésben gyakran a szöveg sem segít, mert egyszerűen nem hallani a sok színpadi hanghatás közepette.) Darab a darabban – de nem tudjuk, mire megy ki a játék, mert folyamatosan billeg a perspektíva. A szerelem árnyalatait megérzékíti ugyan Trill Zsolt és Szűcs Nelli, de a rendező nem ad választ arra, hogy kinek a valósága az igazi(bb). Nem tudjuk, hogyan keveredik az álomba a kocsmárosné – a záró Kata-monológot ráadásképp tőle is halljuk –, és nemigen határozhatók meg az egyes figurák karakterei sem.
Szűcs Nelli és Trill Zsolt. Fotó: Máthé András (Forrás: PORT.hu – Csokonai Színház) |
A keretjáték szereplőit viszonylag könnyű címkézni: iszákos, nagyszájú Ravasz, a többiek pedig kapva kapnak a közepesen gonosz, megleckéztetést sem nélkülöző mókán. A makrancos Kata történet szereplőiről mindössze azt mondhatjuk, hogy sodró lendülettel, nagy kedvvel játsszák a színészek, csak azt nemigen lehet eldönteni, hogy kiket és miért.
A térnek van egyébként két fontos eleme, amelyek éteri módon költőivé teszik: a víz, ami a színészekre zúdul, és a füst, ami a legfelső szintet betakarja. Kétség nem fér hozzá, gyönyörű színpadi képek születnek így. Kár, hogy nem visznek közelebb a megfejtéshez.
Vö. Zappe László: A zabolátlan rendező
Koltai Tamás: Kió, csió, csó
Zsedényi Balázs: Zsákutca
Markó Róbert: Színház, és színész benne
Pál-Kovács Ramona: A makrancos hölgy megzabolázása