A HALOTT KÖRME TOVÁBB NŐ

Glenn Brown kiállítása / Ludwig Múzeum, Budapest

Él egy festő Angliában, akinek a kisujjában van a művészettörténet példatára. A kiállítás tanúsága szerint a rokokó Fragonard-tól a szürrealista Daliig, a romantikus John Martintól – most kapaszkodjanak – a magyar Székely Bertalanig terjed prezentációs készlete. P. SZŰCS JULIANNA ÍRÁSA.

Pedigréje is több mint meggyőző.

A Goldsmith College, mint hiteles radikális alapképzési hely, a barát Damian Hirst, mint a művészeti világszcéna fontos referenciája, a gyűjtő Charles Saatchi, mint az excentrikus művészetpártolás bajnoka mind az övé volt, illetve ma is az övé. Nagyon jó az interpretációs gárdája is, óriási az idézettsége. A (nem művész) értelmiség imád róla írni és beszélni, a kiállításain tolong a middlebrow közönség, és ha teheti, veszi, mint a cukrot.

Suffer Well, 2007

Glenn Brown receptúrája bonyolult, technikája virtuóz, műgondja hibátlan. Lássuk mindezt egy konkrét példán. A Szenvedj igazán (Suffer Well) című festmény nyilvánvalóan Vincent Van Gogh  Koponya égő cigarettával című, 1885-ben készült festményének parafrázisa. Az eredeti háttere koromfekete, a mérete 32 x 24 cm, és a festéket durva, széles ecsettel vitték a vászonra. Glenn Brown képének háttere babakék, a méret 157 x 120 cm, a festék – mindez inkább tudható, semmint látható – tűvékonyságú ecsettel került az alapra. (A cigaretta is elmaradt, úgy látszik, ezt az ikont végleg kisajátította az antinikotinista kampány.) A tanulmányokkal bőven fölszerszámozott katalógus egyik írása (Michael Stubbs) elárulja, hogy a művész „először beszkenneli a kiválasztott reprodukciót a számítógépbe. Ezután photoshoppal manipulálni kezdi: nyújtja, forgatja, megváltoztatja a színeket, és számos, a program által kínált speciális effektust alkalmaz... Finom ecsetjével eltünteti az eredeti ecsetvonásokat... Végül megfesti a legfényesebb felületeket, többnyire fehérrel vagy sárgával, majd az egész képet bevonja átlátszó vékony színes lazúrral, hogy ezzel... a mélység érzetét fokozza.”

Hálás munka, látványos munka, kifizetődő munka. Ha egy képzőművész legfőbb kérdése az, hogy egyáltalán érdemes-e képet készíteni ma, akkor a spekuláció egy pontján törvényszerűen jut el a „technikás” technikákhoz, és magától értetődően kerüli el a „társadalmi mondanivaló” avantgárdtól örökölt formabontó gesztusait. A képvilág válsága izgatja, a világkép válsága szemlátomást nem érdekli.

Böcklin's Tomb, 1998

Az utóbbi ugyanis valami modern dolog. Brown viszont olyan ízig-vérig posztmodern, aki még szöszölni mer a vásznon, aki még összekacsint a Grecót, Rembrandtot, Kooningot „eredetiben” látó beavatottakkal, aki nem undorodik képtémává emelni – ha éppen nem a klasszikusokkal bíbelődik – a horrort, a sci-fit és a light pornót. A lényeg számára, hogy festmény és reprodukció között a határ elmosódjék, hogy múlt és jelen összekeveredjék, hogy a vélt érték és a valódi érték egymással összefonódva, kibogozhatatlan frigyre lépjen. Hogy kerüljön, amibe kerül: a festészet holtában is mozogjon, de legalább a körme nőjön. Így aztán a Mély torok (Deep Throat) olyan, mint egy lavór oszló húsról készült fotó. A Böcklin sírja (Böcklin’s Tomb) olyan, mint az Avatar folytatásához készült werk-snitt. Az Amikor megtudtam, hogy anyám meghalt (On Hearing of the Death of My Mother) hullakékben pompázó renoiros virágcsendélete pedig olyan, mint egy félművelt tudásra épített vérfagyasztó giccs.

Vagy fordítva: a félművelt tudásra épített vérfagyasztó giccs olyan, mint Glenn Brown képe(i).

Vö. Götz Eszter: Világvége rózsaszínben 
Palotai János: Blow up és mash up 
Hajdu István: Handmade nihilizmus