A vendéglátóipari egységeknek küldött meghívó így szólt: „A fesztivál a jövőre nyolcszáz éves Miskolc figyelmet érdemlő múltjára, történelmi és kulturális értékeire igyekszik felhívni a figyelmet. Reményeink szerint 2010-ben, a Fesztiválok évében újra egy olyan sokszínű kulturális, turisztikai és gasztronómiai esemény valósul meg, amelynek legfőbb motívumai a KULTURÁLIS ÉRTÉKEK KÖZVETÍTÉSE, a MINŐSÉG és az EGYEDISÉG. A 10. Miskolci Kocsonyafesztivál elképzelésünk szerint egy időutazás, különleges élmény a város gazdag, nyolc évszázados történelmében. A rendezvény idejére szervezett XIX. századi Vásári Sokadalom látogatója így éppúgy találkozhat a Miskolcot alapító nemzetség fejével, mint Szemere Bertalannal, Széchenyi Istvánnal vagy Dérynével, de bepillanthat Miskolc jövőjébe is. A fesztivál napjaira a város egy óriási, különleges piactérré alakul át kikiáltókkal, langaléta garabonciásokkal, csepűrágókkal, vásári komédiásokkal, jövendőmondókkal.” Volt tehát várakozás.
 Képek az idei kocsonyafesztiválról |
A fesztivál a már hagyományos nyitó felvonulással kezdődött, amely a 800 éves Miskolcot és a 100 éves DVTK-t köszöntötte; ugyanezt tette egyébként számos kocsonya is. A jelmezes felvonulás a honfoglalástól a XIX. századig elevenítette fel a város történetét; láttunk már ilyet, például nemrégiben Pécsen Káel Csaba rendezésében, de az itteni legalább nem volt hivalkodó és pökhendi. Ha valamit mégis kifogásolhattak az erre érzékenyek – magam is közéjük tartozom –, hát azt, hogy e nagy múltú város históriájából kimaradt az a nem mellékes tény, hogy Miskolc lakosságának egyharmada volt zsidó. Ennek említésével ugyanis érthetőbb lett volna, hogy említetlen maradt a dicstelen huszadik század is, melynek produktuma például az Avas lakótelep, a városkép drasztikus átalakulása, vagyis az, hogy a polgárvárosból iparváros lett. Miskolc nemcsak a rendszerváltásnak vesztese: lakosságának nyolcvan százaléka él a blokkházakban.
Nekem a kocsonya sokáig blokkház-étel volt, a lakótelep ünnepeinek étele: ott főtt a szűk konyhákban, majd ott remegett a beépített asztalon, a billenős ablak előtt a párkányon, és akkor került elő, ha a lakás elérte a telítettségi küszöböt, vagyis ha az elviselhetőnél több vendégünk volt. A blokkház-étel pedig sertésből készült.
A kocsonyakészítés „technikája” olyan régi, hogy már Csáky Sándor 1926-os könyvében is szerepel. Csáky szembeszáll azokkal, akik azt találják állítani, hogy jó kocsonya csak sertésből főzhető – márpedig Miskolcon sokan voltak ilyenek, például a minőségi ellenőr, Mátyás Rudolf mesterszakács is. „Kocsonyákat készíthetünk mindenféle húsból – szögezi le Csáky –, szárnyasból vagy hallevesből, ha ízénél fogva azt alkalmasnak találjuk. Minden törekvésünk arra irányuljon, hogy az ászpik céljára használt leves zavaros és zsíros ne legyen”.
Mit várhatunk hát egy olyan rendezvénytől, melynek kocsonyaőre – Mátyás Rudolf – azt nyilatkozza a Miskolci Kocsonya című alkalmi kiadványnak, hogy a „jó kocsonya természetesen sertéshúsból készül. Kell bele köröm, farok, bőr és sertésfej”? Természetesen elsősorban jó, sertésből készült kocsonyákat. Néhány jó programot, ami kicsalogatja a tévé elől a blokkházakban lakókat is; némi fesztiválhangulatot (ami nem merül ki a szimpla „nagy buli van”-érzésben, melynek gyors következménye az ivás és a sárga föld kombinációja). Ha ennyit várunk el – márpedig a beharangozók alapján többet nem várhattunk –, akkor nem fogunk csalódni.
Ha azonban a kocsonya mellé mélyebb és töményebb kultúrát keresünk, mint a Péterfy Bori-koncert (ami egyébként az eső ellenére igen jó hangulatú volt), vagy pláne a Hooligans fellépése, Szikora Robi és Gidáinak szenvelgése, a Belga hülyéskedése vagy a Pannonia All Star Ska Orchestra fergeteges klubzenéje; ha arra számítunk, hogy lesz olyan kísérő program, mint a tavalyi felolvasóestek, vagy hogy a programok alakításába bevonják a helyi irodalmi lapokat is, akkor közel a csalódás. Amin nem segít egy jó és olcsó kaja sem.
A rendezvény mindazonáltal megmozgatta a fél várost – annak ellenére, hogy az időjárás nem kedvezett, többen voltak, mint tavaly, vagyis több, mint kétszázezren. Ezért is kár, hogy a szervezők nem használták ki az alkalmat arra, hogy a helyi kulturális értékeket bemutassák. Hiányzott az irodalom, pedig az fontos alapanyaga egy ilyen fesztiválnak (olyasféle lehet, mint kocsonyának a köröm), a képzőművészet (mint kocsonyának a farok); volt egy kevés bőr (az evés gyönyörűségét bemutató alapfilmek) és egy kis fej (némi zene).
Szemere Bertalant, Dérynét, Széchenyit nem láttam. A miskolci színház művészei ugyan ott jártak-keltek néha régi kosztümben a Belvárosban a lacipecsenyés és a kézműves bódék közt, s olykor énekeltek egy-egy sanzont is, de ez csekély figyelmet ébresztett; s voltak garabonciások, gólyalábasok is, sürögtek-forogtak népzenére, majd a kikiáltójuk adományokért kurjongatott – a koldulás tisztesebb formájaként…
 Fotók: Matolay Tamás |
A Vendégségben Miskolcon programsorozatba illeszkedő fesztivál szervezői Rózsa Edit és Fedor Vilmos, akik évről évre serényen és agilisan szervezik a rendezvényt, amely most valamelyes hanyatlást mutatott. Például: kevés volt a jó kocsonya – bár összesen vagy negyvenezer adag fogyott belőle…
A fesztivál mottója egy közmondás: „pislog, mint miskolci kocsonyában a béka”. Ez elégséges indoknak tetszik arra, hogy az egész belvárost ellepje a műbéka: délutánonként békaeső a gyerekeknek, békás programok a Művelődési Házban, minden játék zöldre mázolva, porcelánbéka a porcelánboltban, üvegbéka az üvegboltban. És nemcsak a békaárusok szaporodtak el, de a portékájukat nagyon drágán kínáló egyéb árusok is. Az idei sláger a krumplilángos volt – magyarul tócsni; négyszáz vagy hétszáz forintért. A legjobbat a Waldorf Iskola sátránál ettem, a legszimpatikusabb helyszínen, a Földes Gimnázium előtt, a Hősök terén: vaddisznópörkölttel „megbolondítva”. És pénzt nem fogadtak el érte, csak adományt.
A Hősök terén egyébként sok rokonszenves vásáros gyűlt össze: mókás fotósok (akik disznóölés közben is lekapták azt, aki egyik díszletükbe belemászott), kovácsok, üvegöntők (minden végtermék egy béka volt persze). Leülni nemigen lehetett, és vasárnap délelőtt már megállni sem: hömpölyögni kellett a tömeggel, nem volt mese. 130 árus és vendéglátós kapott helyet a város főutcájában és szűk mellékutcáiban. Többségük kis kifőzde nagy árakkal – ki-ki mit nem szégyell, a kürtőskalácsot ezerért, például. (Egy árusítóhely átlagos bérleti díja három napra nyolcvanezer forint volt – ez nem sok.) A slágerital a Korty volt, de lehetett inni paprikás sört is, mégpedig bárkinek bármennyit: ennyi részeg kamaszt ritkán látni egy helyen. Volt ízkocsonya- és látványkocsonya-verseny. Utóbbin láttam a DVTK-t éltető és egy vízimalom formájú kocsonyát is.
A rendezvénynek lassan kialakult a törzsközönsége, vannak visszajáró vendégek; Észak-Magyarország, de tán egész Magyarország legfontosabb téli fesztiválja ez; a szervezők nemrég vették át az Észak-Magyarország Turizmusáért Nívódíjat – tán a nagy ünneplés miatt esett kissé a nívó?
Kétségtelen: a kocsonyafesztivál nagyban hozzájárul ahhoz, hogy e leszakadt (és már régóta nem leszakadó) régió felzárkózzon, megjelenjen a hétvégi kiruccanásra, programokra vágyók térképén. A városnak az is fontos, hogy tavaly egy látogató átlagosan több mint tizennégyezer forintot költött szállásra, étkezésre, ajándékokra. Idén sem kevesebbet, az biztos.